In memorian....

Nyom a kanapé. Meleg van. Valamin fekszem. Gyerünk Sánti ki tudod nyitni a szemed.... Neeem nem akarom. Túl gyenge vagyok :( És igen. Megcsináltam. Ráadásul alig volt hosszabb 45-50 percnél. Rekord ébredés! A reggeli, és a pakolás már egy fokkal gyorsabban ment... Mondom egy fokkal! Bár szeretném jelezni, hogy Hófehér és Csöndi még az én fittségi állapotomra is rá tudtak kontrázni. Körülbelül ebben a sorrendben. Tehát 3 izomlázas, rostszakadt, fáradt és meggyötört test ült le reggelizni, üres tekintetükkel a semmit kémlelve. A reggeli pedig, mintha rögtön adenozin-trifoszfátot juttatnánk szervezetünkbe csodákat művelt. Befogadóinkat már sziporkázó kedvel köszöntöttük ( ez talán egy picit túlzás, de azért már a zombieland szereplőválogatásán se illettünk volna be a bemutatópéldányok kategóriába). A szívszorító búcsú után felpattantunk nyergeinkbe, és kétségbeesetten vonszoltuk magunk a következő cél felé. Bogi kifejezetten csábító céljaink egyike volt. Tavaly már kipróbáltuk, szép volt, jó volt, közel volt éééééés hegymentes volt (leszámítva azt amin aludtunk...). Így tehát effektíve nyugodt, egyenletes tempóban közeledtünk régi emlékeink szárnyán szállva. Csak hogy a legnevesebbeket említsem: Ennél a sínnél hagyott el minket Sz. Iiiiigen:) Itt meg meghúztam a kezem, amit egy holland bácsi akart bekötözni, pedig csak egy kis vizet kértünk. Téééényleg, itt meg megálltunk szabadstrandolni. Yeaaap. Meg itt is :)Itt is vizet kértünk:) Itt meg a nő nekünk adott egy flakon, jéghideg vizet amit egyenes a hűtőből hozatott! Annyira cuki volt! (Hic et nunc jelezném, a cím nem csak azét zseniális, mert hónapok távlatából próbálom megfoghatóvá, aktuálissá és maivá tenni az emlékek rengetegét, hanem mert emlékezetem emlékezetét kell felszítanom a minőséginek ugyan nem nevezhető, mégis maradandónak ígérkező munkához... Yeapp I'm a butterfly genius...) A lányok pedig az irántam érzett feltétlen szeretetük jeléül lemondtak az apróbb fürdőzésről, és rezzenéstelen arccal vívták ádáz harcuk a pedállal. Ebbe a csatába ezúttal azonban én is beszálltam. A papucsomra ráolvadt a kötszerem, így kénytelen voltam száműzni azt nemes talpamról. A pedálom pedig, ebben a szent pillanatban változott át csúszásgátlóból falanxá... De az élet szép. A dalokból nem fogyunk ki, az utcák pedig csak úgy röppennek el mellettünk. Persze egynél azért muszáj megállni. Seregély utca. Igen. Létezik. Na nem mintha tudnánk bárhová is kötni a dolgot... Azért a biztonság kedvéért készítünk Csöndivel meg az utcanévvel egy-két fényképet. Közel 60-at de hát ki számolja.... Bogi úgy tűnik megsajnált minket, és elénk jött. Ugyanis ennyire nem lehettünk gyorsak. Dél környékén már a Balatonboglári strandon ültünk. Illetve én ültem. Pontosabban őrködtem a csomagjaink felett, míg a bátrabbak bemerészkedtek az ekkor már meleg, napsütéses tengerbe. Persze csak a magyar megfelelőbe. Hisz hazádnak rendületlenül...:) - Hmm jó itt lenni (-vagy nem lenni.... elvégre irod(h)alom)), de azért tárcsázhatnád pap barátunk nevét, és jelezhetnéd hogy megérkeztünk:)-mondta Csöndi. -Ezúttal pedig nem fogok elesni a templom előtt, a porba... :(- feleltem, bár leginkább magam próbáltam nyugtatni... Délután már befészkeltük magunk új otthonunkba. Ezúttal nem volt ott találkozó, így én sem égettem magam az egy szál törölközőben megyek fürdeni magánszámommal, amit tavaly 20 vacsorázó katolikus személy tekintett meg a békés vacsorájuk közepette... Így a délután már csak némi chit-chattel telt:) Meg egy hatalmas vacsorával. Ami a vártnál is több nevetést eredményezett a hatalmas salátabárnak köszönhetően :) Jó éjt...

Kockahastábort mondtam volna? Hát igen. Valami olyasmit. Az ott lévő dolog pedig szintúgy valami olyasfélére sikerült. A 20 kockahasú katona, akiket görög istenekként képzeltünk el, miközben maszírozzák bágyadt izmainkat és gyümölcsöket hordva legyeznek ránk, sajnos pont nem ért rá. De ennek ellenére biciklista társaim megismerhették szintúgy kockahasú katona unokatestvérem, valamint az egyik legjobb barátját (hasonló adottságokkal) és a barátnőjüket. Akik egyébként nagyon cukik voltak. De tényleg! Figyelmesek kedvesek, és képesek arra, hogy: - Azon gondolkodtam, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy elgyertek velem ezen mesés nap után (Az unokatestvérem 1000.-Ft-ért oldotta meg a toalettet, kb 1000.-Ft-ért jutottak be egy múzeumnak álcázott kínzószobába, ahol felárasan fényképezhettek, majd megtalálva az olasz fagyizót, süteményükhöz kapott vizüket megitták és majdnem méregdrágán ettek a Gyenesdiási Mcdonaldba, igen MAJDNEM, miután gyalogosan és biciklisen beálltak éjszaka a mcdriveba, azonban az árakat megtudva megfutamodtak a sajtburgermenütől...)mondjuk, hááát nem is tudom Keszthelyre? Na nem mintha ez a 100 km elvette volna a barátnőim kedvét. Áhh. Ugyan kérlek. Még a srácoknál is keményebbek vagyunk XD. -Végülis mehetünk!- Hangzott az egyöntetű válasz. És mire beugrottam az esti ruhámba, már mind a heten fenn ültünk a bicikliken. IGEN, egy ilyen jó programot már Csöndi és Hófehér sem hagyhat ki. Na már most. Kötelességem leírni a biciklik állapotát! Van ügyebár három überszuper bicikli. Melyek nyomnak! Ezek a mieink. Valamely különös oknál fogva azonban, az általam mélyen tisztelt és nagyra becsült nyaralótulajdonos nem a legújabb biciklimodelleket száműzte nyaralójába. Ismétlem. Ez a kérdés a lehető legteljesebb mértékben érthetetlen... Ellenben volt egy bicikli, melynek kerekét rögtönzött tulajdonosa egészen Keszthelyig óvta. Magyarul minden egyes bucka után rémülten hátratekintett, és aggódva kérdezte, meg van-e még a kereke:)Ami pedig a magyar bicikli utakat illeti. Nos volt alkalma megkérdezni néhányszor! Így tehát nekivágtunk a Keszthelyi útnak. A menet érdekessége abban rejlett, hogy egy fénysebességgel futó sármőrt 2 szakadatlanul kacagó, 3 lihegve-fullodokolva röhögő és 1 aggódó sármőr követett. A díszes vonulatot pedig az tette igazán felejthetetlenné, mikor egy-egy ártatlan szembejövőt bevárva mind a 7-en elüvöltöttük magunkat: - SZEMBŐŐŐŐŐŐŐŐŐL!!!! Miután azok akik még nem fagytak meg ettek egy nagyadag fagyit, elindultunk feltérképezni a várost. A 6 jégkocka és a folyton kocogó tehát ismét varázslatos élménnyel ajándékozta meg a lakosságot. Miután 7-en 7-felé tévedtünk el, megkezdtük utunkat visszafelé. A 2 izompacsirta felváltotta egymást a nyeregben, és csapatunk máris reprodukálhatta a bevonulási számát exodussá :)

A legkeményebb nap, hála a zseniális elosztásnak

Vajon álmodom? Miért nem tudom kinyitni a szemem? Valaki mintha felettem állna... Sötét minden. Megszólal a telefonom. Tuti anya az. Mégis mit hisz? 5-kor kelünk és indulunk is? No mindegy odalépek a telefonomért. Hófehér már a biciklijét nézegeti. Hajnali 8 múlt. Anyának elég hamar leesik, hogy most keltem fel, így el is búcsúzik tőlem. Mintha félálomban nem lennék remek társaság...:)

-Éjszaka felkeltem, mivel nem hallottam Sántit szuszogni, és megnéztem, hogy él-e még...- szólal meg váratlanul Csöndi. Mi pedig döbbenten meredünk vissza rá.

-Na Hál'Isten- felelem-, legalább biztosra vehetem, hogy nem halhatok meg veletek.

Kómásan vigyorgunk, még néhány percig, majd megindulunk a dolgunkra: Csöndi vásárolni megy,  Hófehér a bicikliszerelőhöz, én pedig sátorőrjáraton maradok. Meg persze készítek néhány csudijó fényképet.
Na azért annyira nem jókat, de a célnak megfelelnek.

Miután mindenki megjött, és elfogyasztottuk überszuper reggelink (igen Csöndi pl jó reggeltnek álcázott Norbi update fűrészport evett...), megkezdődhet a nagy móka és kacagás. Avagy, hogyan mosd el azt az összekormozott edényt amiben teát főztél, azokkal a poharakkal amelyek szintén kormosak, mivel egy lavorba helyeztük őket, mosogató céljából. Ezen felül pedig azt a lavort, amit utóbbi merénylettel szintúgy összekormoztunk. Egy átleg ember, aki már mosott el valaha is kormos edényt azt mondaná: Mission Impossible. De nem mi. Ohhhohoohhhóóóó:) Mi azt mondjuk, megtesszük mi ezt mosogatószivacs helyett papírzsepivel, mosogatószer helyett pedig szappannal. Na ez nálunk a Challenge, ami persze akceptálva is lett.

Olyan 2-3 óra alatt végeztünk is vele...( Na jó azért ennyire nem volt gázos a helyzet ;). Abban azonban kiegyezhetünk, hogy aki ma velünk mosogatott, meg lett a napi hangulata... Felmérjük a terepet. Miután osztunk, szorzunk, hatványozunk, négyzetre emelünk, és az így kapott szám 5-ös alapú logaritmusát deriváljuk, rájövünk, hogy zirka 100-110 km maradt (hivatalosan 79, nem hivatalosan valóban 100 körül).

-Biztos, hogy elindulunk? Siófok felé közelebb elérjük, ööö mondjuk Siófokot?- Kérdi, őszinte hittel, Csöndi.
-Katona fiúk!- Válaszolom, és már indulunk is:)

Balatonfüredig bírjuk. Csöndinek amúgy is ennie kell. Nyilván csakis kizárólag ez az egyetlen okunk arra, hogy megálljunk. Mi pisilés nélkül akár hónapokig is kibírjuk. Sőt évekig. Vagy akár évtizedekig is! :) Ebbe a 15+-os kánikulába, a 10-15 km/h-ás sebességünkkel amúgy is minden folyadékot elpárologtatunk....

Míg elrágcsáljuk az almánkat, szembenézünk a ténnyel, hogy jobbik esetben, már tegnap itt lettünk volna, most pedig 12 körül jár az idő, szóval az négyzetre emelve annyit jelent... hogy nem használunk trágár kifejezéseket sok van még hátra? Nos igen. De nem gond, mert MI meg tudjuk csinálni. Még akkor is, ha Csöndi tegnapelőtt Bírócicázott, Hófehér tesi nélkül bírt ki egy évet, nekem meg már szerencsére pont nem látszik a csontom a lábujjamon. Egyébként ha már lábujj, raktam ki néhány lábnyomot kavicsokból. Kis husik lettek mind:) De ideje indulni.

-Csöndiiiiii!- hallatszik a kétségbeesett sikoly mögülem- Ügye csak poénból indultál el Tihány felé?
-Öööö. Hát persze? Mármint nem arra megyünk? Vagy az kerülő?- Riad vissza Csöndi, és már teljes figyelmét a bicikli rükvercbe helyezésére fordítja.
-Igen, de nem sok!- nézek koala arccal a társaságra, 'hátha' reménnyel szívemben. Az ötletet azonban elég lesújtó pillantások kísérik.

-Aszófő!- Örül meg Hófehér. Bár inkább csak sóhajt egyet. Vagy mégis örül? Tulajdonképpen elég nehéz eldönteni. Olyan mintha az utolsókat rúgná, és ekkor látná meg a fényt az alagút végén. Pedig az alagút vége, még elég messze van. Már ami azt illeti. Katonafiúk!!! A kérdést nyitva hagyom.
-Ítt van a szállásunk, vagyis lett volna, majdnem, ha...- és hangja ekkor megtelik jókedvvel- de itt voltunk nyáron táborba. Nagyon klassz kis táborok voltak.- Hirtelen jött jókedvtől, pedig a tekerésbe is belehúz, de mondat valós hátterét már megtagadja a nyilvánosságtól.

- Nahh Leute!- Kezdem monológom, miután beértem az épp levegőt venni igyekvő démoszt. - Megnéztem a térképet. Légvonalba visz a térkép, de én tudok, egy rövidebb utat az erdőn át...- Próbálok vicceskedni, de tudva, hogy mennyit jöttünk, mennyi van még hátra, és hogy már a kockahasú katonafiúk illúziója sem érdekel senkit., leteszek vele.- De viccet félretéve, az út itt felvisz, minket a hegyre (tulajdonképpen földrajzilag bökkenőnek sem számít), s aztán picivel később meg lehoz onnan. ABER itt van egy földút... If u know what I mean :)
-Jójó, ha rövidebb egy lehelettel, akkor mennyünk arra.- Lelkesedik Csöndi.
-Nem kifejezetten szeretem a földutakat.- Szólal meg Hófehér, de ekkor már tulajdonképpen rajta is vagyunk a mellékvágányon.
-Egész véletlenül, ez a hegy nem volt rajta a térképeden?- Kérdezi, kissé szemrehányóan Hófehér.
-De ez a szag egész biztos jelölve volt.- Vágja rá vigyorogva Csöndi. Na nem mintha épp egy trágyadomb fogadna minket a hegy tetején...

Miután legyűrtök a földút második hegyét is, Csöndit hallgatva gurulunk Zánkáig. Itt azonban ebédidőt hirdetünk. Na nem mintha, zabagépünknek ennie kellene 50 g szénhidrátot... Szóval löncs tájm.
Az új adag ATP-től megrészegülve pedig, -+ tanulva tavalyi hibáinkból- kimerészkedünk a főútra is. Persze csakis indokolt esetben. Azaz akkor ha rövidebb, vagy hegymentesebb az út. Mit sem törődve a ránk dudáló buszokkal, autókkal. Bár utóbbiak a látványt is dudával díjazzák. Mármint azt a látvány, amit egy falu közepén, vasútállomástól 5-10 km-es körzetben, vasút mellé, bokroknak tűnő izék közé leguggoló pisilő biciklista látványa nyújt. Persze ezt csak hírből hallottam... (pajkosvigyor).

A túra, és természetesen a party azonban nem áll le. Minél fáradtabbak vagyunk, annál többet süt a nap. Csöndibe pedig csakis kizárólag a mi szirén énekünk folytja bele a szót. Így hát szószerint dalolva tesszük meg a maradék távot.

Persze vannak kisebb kitérők. Pl.: egy elgázolt kígyó teteme igencsak kizökkenti az embert a gondolatmenetéből. A néniről nem is beszélve akit majdnem a vonat gázol el, de szerencsére a három testőr (NEeeem! Figyeljetek már. Ezek most kivételesen nem Athos, Porthos és Aramis, hanem Csöndi, Hófehér és Sánti - bár engem már azonosítottak egy Rejtős Háromtestőrbeli szereplővel, aki "olyan volt, mint egy bágyadt teve". Utóbbit ezúton is köszönöm, egy kedves falumbeli védődőnek) nemhogy megmenti őt, hanem bíztatva segíti őt abban, hogy felpattanjon, az indulni készülő vonatra.

És végre:
Az én Szállásom, a rég feledett,
Nyirkos, vak, nyári estfelén,
Valahol Keszthely alatt.

(mégis csak irodalmi blognak indult)

Beértünk Gyenesdiásra. De nem akárhogy ám. Na nem már. Komolyan azt hitted, hogy csak úúgy? Ugyan kérlek. 

-Klassz kis udvar, egy fényképet mindenképp megér.- Morfondírozok magamban, és a gondolat hevével már elő is kapom a telefonom.
A fénykép kész is. Problem pipálva. Vacak kereszteződés. Oh de még milyen vacak. Nem gondoltak ezek a biciklistákra. Ez itt egy "kétkézreisszükségedvan" kereszteződés. Jobb lesz elsúvasztani a telefont. Csöndi biciklijén (ugyanis a saját ülésed 1 nap után nyom. A másiké is. Még jó hogy, de az MÁSHOL) azonban van elöl "cukitasi". Nahh ez is meg van. Első kerék le, második kerék le. Első kerék fel, második kerék fel. Pfffff hang.  Ójaj. Utóbbi nem tartozik a tervhez.

-A telefonom!- Kiáltok és satu fékkel megállok.

-Sántiiiii!!!!!- Kiált Csöndi, és miután 2-3 órája vesézzük, hogy Hófehér biciklijén (és egyébként Csöndién sem...)a jobb kezes fék nem fog, elkezdi őrülten húzni azt.

A jelenet tehát a következő: Én ügyebár szilárdan állok, és a telefonom állapotának, a szüleim idegi állapotával való egyenesarányosságát dolgozom ki. Csöndi kétségbeesetten szirénázza a nevem, közben pedig félelem nélkül belém hajt. Elvágja a biciklijét, kiront a főútra. A kocsik elé, ezzel meglökve a telefonom. Hófehér pedig popcornnal kezében élvezi a performance-ot.
Na jó talán utóbbi picit túlzás. Hófehér is kiabált ám. De így utólag visszaemlékezve elég jókat nevetünk a szerencsétlenségünkön...:)

Ezután már csak bort kellett, venni a szállásadóknak, és némi hideg-élelmet, ami kiteszi a reggelit is. Ezután pedig irány a kockahastábor:)

Ready, Set GOOOO

Vidáman tekerünk. Bár néha-néha felnézünk a baljós égre. Megpróbáljuk kiszámítani meddig húzzuk még eső nélkül.
- Küldünk rá valamit?- kérdezem Hófehértől. -Hátha megússzuk vízibiciklizés nélkül.
- Ahham, én már küldtem is. Ne félj nem ázunk meg. - Válaszolja magabiztosan. Azonban mindketten tudjuk, hogy ezt már wuduval sem ússzuk meg.

-Hófehér!- Harsan fel egy éles, lelkes hang a közeli távolból (igen ilyen létezik, csak menj ki a szabadba és pattanj fel egy biciklire...)-Sánti?!- szólal meg újra, kissé megdöbbenve mégis vigyorogva. -Éééés Csöndii!- realizálva azt, hogy nem hallucinál.Vissza vigyorgunk rá, és szintúgy odaköszönünk. A reakcióidőnk viszont kicsit lassabb. Mindnyájunk agya füstöl a valószínűségszámítás folyamatától. A kérdés ugyanis: Mekkora a valószínűsége annak, hogy egy exosztálytársaddal, akivel legalább fél (de maximum 1) éve nem találkoztál, összefutsz a sulitoktól, ami környékén élsz legalább 100 km-re. Megállni természetesen nem állunk meg. Hófehér tavaly kifejtette, hogy a biciklizés abból áll, hogy:

1. felszállsz

2. rálépsz a pedálra

3. egyesével felkúszol a váltóval

4. meghajtod annyira, hogy kényelmes legyen

5. 0 energiával letekered azt a 4-5 ezer kilométert amit kigondoltál magadnak

Tehát nem szabad fékezni, mivel újból ATP igényes mozgásformák következnek. Remélem táncospacsirta dzsogina mesterünk is tudja ezt, ugyanis ha nem, akár még bunkónak is titulálhat minket.

Szóval volt témánk Balatonvilágosig. De hát mit ad Isten, azaz hogy-hogy nem elvtársak (szeretjük Hofi Gézát) eljött egy domb. Tudtuk, hogy itt lesz, de azt nem, hogy máris ITT. És mintha tavaly óta megetették volna... Én mindenesetre jobbnak látom feltekerni. Na nem mintha nem tudnék járni... Áhhhh. Csak szorgalmas vagyok.
- Fenn megvárlak titeket- szólok lazán, és máris kezdem kapkodni a levegőt, hogy egyben felérjek.
- Ez bekattant- szól Csöndi. Majd megadva magát Hófehérnek és a dombnak, leszáll.
Míg várok rájuk beszélgetek a lábammal. Szuggerálom, hogy ne fájjon, és mintha tényleg elismerne felsőbbrendű hatalomnak, megszünteti a lüktető érzést.
Mikor felpillantok már látom is őket.
- Csak azért szálltunk le, mert elő kellett venni a pulcsim.- Mondja Hófehér, majd ezt hallva Csöndi a segítségére kellve megáll és előhúzza a sajátját.
- Én meg rákészültem...- mondja vigyorogva.

-I got a hangover wo hooooooooo oooo oooo- csendül fel Hófehér hangja, mi pedig Csöndivel csatlakozunk az eddig tiszta dalhoz...
-Az az igazság, hogy tapad az aszfalt- néz ránk vokálosokra Hófehér.
-Pontosan. Ezzel elvéve a sebességünkből 15-20 km/h-át- teszi hozzá vigyorogva Csöndi.
-Én ezt rögtön tudtam...- válaszolom, majd nekilátok a dalnak, ami így már kevésbé tiszta. Illetve tiszta, csak azok a hangok nem érzékelhetők...

Továbbtekerünk. A táj igencsak ismerős. Mindenki az emlékezetében keresgéli a tavalyi emlékképeket. Beszédre nincs is szükség, elegendő, ha a tavalyi körutunkat felelevenítjük. Persze Csöndi azért elmesél nekünk egy-két dolgot.:)
-Itt loptam a sárgabarackot.- jelentem ki büszkén.
-Igen itt akart megkergetni érte a bácsi...- kontráz rá Csöndi.
-Itt meg a te pénztárcád hagytuk el- vesz át a vezetést Hófehér. Mi pedig felváltva nevetünk egymás, de legfőképp a saját hülyeségeinken.
-Mindjárt ott leszünk ahol fényképezkedtünk- mondja Csöndi.
-Igen. Itt kérte meg Hófehér az idegeneket, hogy úgy fényképezzék le, hogy az oszlop tetején lévő korona pont a fején legyen...- válaszolom, és máris újraindul a harsány kacaj verseny...

Az eső pedig, mintha tudná, hogy nem törődünk többé efféle földi halandóknak szóló dolgokkal, úgy dönt, hogy nem áll ellen a gravitációnak. Mi pedig vidáman nevetgélve vizesen és fázva tekerünk tovább. De meddig is? Ohh igen. Zabagépünk 3 óránként eszik. Én pedig megfogadtam, hogy vele koplalok. Tehát megállunk enni. Szerencsére ekkor már a nap is sündörög az égen, elnyomva az esőt.
Lássuk csak. Húst elvből nem eszünk, szacharidot pedig csak 50g-os keretig...
-Csöndi drágám, áruld már el, hogy mit lehet egyáltalán enni...- fakadok ki, látva a széles kínálatot.- Kukoricát?-csillan fel a szemem- légyszi légyszi légyszi...- mondom "Shrekkes csizmáskandúros" szemekkel. Amit ő igencsak lesújtó pillantással nyugtáz.
-Persze, végülis neked nem muszáj...- harapja el a mondatot- Az egy egész napi szénhidrát bevitelt jelent ám -magyarázza szomorúan.
Végülis az egész napi éhezést és a kukoricát választom. Ő pedig vega létére halat kér.


Miután megettem az ő ebédjét is és mindenki elment pisilni, és jól megrágtuk az almadesszertünket is és kiélveztük a szánsájnbícset, nyeregbe pattanunk és nekilátunk a maradék 230-x km-nek. Az eső pedig, miután észleli, hogy felkeltünk a védő napernyők árnyékából újra megörvendeztet minket jelenlétével... Juhhhéééé:)


Azonban, látva, hogy nem vesszük őt kellőképp komolyan, belehúz a drága. Az apró kis cseppek megduzzadnak, végül egybefüggő köteggé szélesednek. Én pedig, esőkabát híján visszavonulást hirdetek és önkényesen bevonulok egy Balatonfűzfő, azon belül is Csebere-pampapa pampapa-i cseresznyefa oltalma alá.Látva a vidáman ázó verebeket, egy grafikus tanonc, sir Jótevőlovag beinvitál minket otthonába. Mármint még a cseresznyefán is túlra.
A cuccokat természetesen nem szedjük le Hófehérrel. Az túl bonyolult, és amúgy sem szeretnénk senki terhére lenni.

-Amúgy nem vagyok beszívva, sőt részeg sem vagyok- szól hozzánk bocsánatkérőn sir Jótevőlovag, aki egyébként szüttyögésből, matekórán rajzolja le 10-20 éves munkánkat...- csak tudjátok, én is szoktam biciklizni, és tudom, hogy nem jó dolog megázni.


Akkora sokkot kapunk ettől a mondattól, hogy 2 óráig azt sem vesszük észre, hogy beszélgetünk vele, ezzel távol tartva őt az ebédelés folyamatától. Azonban nem mondhatnám távnak amit eddig tekertünk, úgyhogy akármilyen hideg is van, indulni kell és kész.

Hideg van. Vacognak a fogaim, átfagyott a karom és a kötésem féltem. Tekerni kell. Megcsináljuk.
-Kemények vagyunk -biztatom magunkat.
-Meg okosok, és szépek.- Válaszolja Csöndi, és egy hatalmas vigyor ül ki az arcára. Olyannyira hatalmas, hogy még az eső is megijed tőle.- De Hófehér. Mondom Hófehéééér.- Mondja kissé ingerültebben- Szerintem defekted van. Mármint a hátsó kereked totál lapos.- Mire Hófehér ráérősen lefékez, és megcsodálja napunk újabb fénypontját.

-Szállást keresünk, meg benzinkutat, meg szervízt meg OMG...- ismertetem a teendőket.
-Úgy tűnik valaki nem akarja, hogy továbbmenjünk...- Válaszolja Hófehér, de az utolsó szavaknál már újra nyugalmat tükröz az arca.

A második próbálkozás, már kellőképp olcsónak tűnik. Ha minden igaz 3000 alatt kijövünk. Tehát sátorozunk ma. Jupppi:)
Miután elfoglaljuk a bázist, nekilátunk a teendőknek. Azaz mindent, de az ég adta világon mindent, kiteregetünk. Mindenünk elázott. Kivéve persze Csöndi ruháit. Ő hátizsákban turnézik, azt pedig könnyű bevinni a Jótevők házába... Persze előtte még át kell kommandózni a szomszéd sátorba. A miénkben ugyanis csak törött szárító található.

-Benzinkút. A szervízt holnapra bízzuk. Először tegyük próbára a defektet. Hátha csak megtréfált minket a kerék.- szólal meg Csöndi, bízva igazában. Így tehát nekivágunk az útnak.

-Tulajdonképpen egész jól jártunk- állapítom meg-, én és Csöndi úgy sem tudunk sétálni. Tudod nekem nincs ujjam Csöndi meg annyira kemény, hogy tegnap még bírócicázni is tudott. Szóval klassz, hogy neked kell gyalogolni!
-Ahham- válaszol kissé mélabúsan Hófehér. Majd meglátva a benzinkút táblát, valóban elkezd osztozni örömömben.

Amíg mi a kúton teázunk, Hófehér a kutasfiúval küzd a kerékért. Igazi vészhelyzet jelenet. Mi pedig csak csendesen nézzük az eső hamvait.

Ezután mi boltot keresünk és bevásárolunk, közben pedig Hófehér megpróbálja becserkészni a campingben lévő biciklikölcsönzős bácsit. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. De azt már tudjuk, hogy a hivatalos bicikli szervízzel együtt ez is csak 9-kor fog kinyitni.

Tehát megfürdünk és teát főzünk. Illetve megfürdünk, aztán teát főzünk. Én azonban a teát a szaktekintélyekre bízom, és kiülök a világosba lábat csomagolni. Na nem mintha elázott volna a kötés...

- Gáz van.-Szólal meg Hófehér.
- Mármint?!- vonom kérdőre barátaim.
- Nincs mármint. -feleli nyugodtan Hófehér- Gáz van és kész. Nyitva maradt a szelep, és gáz lett a sátorban. De igazából nincs gond, mert úgyis csak 5-10 °C-al volt melegebb, arra pedig úgy sincs szükségünk...- mondja kissé remegő hanggal. Azonban mindhárman nevetésben törünk ki.
-Legalább a tea meleg- próbálom vigasztalni magunkat, és egy fagyhalál mentes jövőképet festek a képzeletünkbe.
-És víz ízű- emeli magasba bögréjét Csöndi... XD

A gáz szagtól megrészegülve énekelek Hófehér barátjának a telefonba. De már nem bízom benne, hogy énekelni fog nekünk. De sebaj a lényeg a jókedv. Miután pedig magunkénak tudjuk Hófehért, újdonsült kockánk, Csöndi újra felhozza a kérdést szexológusunknak. Mondom felhozza. Nem felteszi...

-Nem baj gyerekek. Még 1-2 órát kibírunk ezen a gáz helyen, aztán elmehetünk a szárítóba a meleg és száraz ruhákért. Holnap pedig újult erővel, jó időben, melegben tovaszáguldunk...

A defektesgázosbarnakormosszexológus, a szótlanégőéberpasizókockazabagép és a lábatlanbicikliszerelőnaívfutótelefonakrobata Balaton körüli biciklizésének home made verziója

Avagy: Hogyan (NE) tekerd körbe a Balatont?

Indulás

-Ezt hallgassátok: Három szőke elindul kirándulni. Azonban az eső hirtelen elered, egy jószívű lovag befogadja őket. Ezeknek azonban semmi sem elég. Defektet kapnak, megáznak, íztelen teafőzéssel összekormoznak mindent, elgázosítják a sátrukat és elkezdenek azon röhögni, hogy elmesélem nekik a napjukat?!?!?! És még ők hiszik azt, hogy ide járok hazudni!- Mondta a szótlan. Bár tulajdonképpen ő sem tudta befejezni a nevetésbe fúló mondatot. Így tehát jogosnak tartom a kérdést. Kik ezek a szerencsétlen ázott verebek, és legfőképp, hogy süllyedhettek ilyen mélyre?
-Valóban ilyen mélyen volnék, vagy csak álmodom?
 - So it't over, this time, I know, i's gone...- süvölt fel a válasz. Én pedig, mint háborús hős pattanok fel az ébresztőóra lágy dallamaira, legmélyebb álmomból. Ugyanis eljött a nap. Az indulás napja. A holmik összekészítve sorakoznak. Még egy telefontöltő esetleg megpróbál bejutni a pólók közé, de a többiek már végleg elbúcsúztak tőlem. A kispárnám szomorúan keresi helyét a táskámban, de már mindketten tudjuk, hogy a maga nemében igenis ducinak számít. Felesleges grammokat pedig nem viszek. So it's over...
A biciklim már a kocsiban van én pedig kómásan kutatom a kulcsot, aminek igenis nagy szerepe van abban, hogy bejuttassam magam a Tatabányai állomásra. Ahol ugyanis apukám fel s le cipelve biciklimet felrak a vonatra, ahol egy mentőautó és egy nimfomán már várnak rám. Mentőautót mondtam volna? Ohh igen. Mélyen tisztelt defektesgázosbarnakormosszexológusunk ugyanis olyan különlegesen "fehérbőrű", hogy napozás utáni leégéses állapotát nem barnára váltja/vedli le, hanem egy napig fehér bőrén megjelenteti a mentőautók piros csíkját, majd kaméleon módjára visszatér az arisztokraták makulátlan fehér színére. Őt a továbbiakban mesebeli hősként, Hófehérnek titulálnám (nem csak -nám, hanem fogom is!).
Igen a nimfomán megtévesztő lehet, pedig ez egyértelműen szótlanégőéberpasizózabagép egyik jelzője. (Na nem mintha nem lenne elég, alkotni tudni kell!). Ráadásul pontosan annyira illik ez rá, mint amilyen szótlan. Ő tehát a továbbiakban a Csöndi névre fog hallgatni.

Tehát hatalmasat sóhajtok, és csendben maradok. A semmiből azonban egy váratlan meglepetés bukkan elő. Egy kávéért sóvárgó tekintet jelenik meg mögöttem. Aki ma reggel még azt hitte, a kávé hiánya lehet az egyetlen rossz dolog a napban. Ohhohhóóó!!! Még nem ismer minket igazán :) Kávémentes szemével már pásztázza is a helységet. Még azt hiszi megmenekülhet. Már meg is van az ideális hely. Ekkor azonban a lelkiismerete a kétvállra fekteti. Kissé csalódottan visszabiceg hozzánk, és megmutatja  a helyet ahová a biciklisták is kényelmesen leülhetnek pontosan olyan szögben, melyből kilátás nyílik a biciklikre. (Na nem mintha figyelni kellene őket, hisz kicsiny kis országunkban csak a gonosz külföldiek lopnak...)

Így tehát odamegyünk. Illetve én sántikálok, ugyanis sikeresen leszedettem a szemölcsöm, amit annyira megszerettem, hogy nem hagyhattam egyedül. Csakis a lábujjam egyik felével engedhettem át az örök vadászmezőkre... Tehát helyfoglalót játszunk. Remek. Úgy tűnik nyertünk:) Csöndi anyukája, azaz a hely felfedezője letelepszik hozzánk és a vonatra szánt olvasnivalót békésen a térdére hajtja. Tulajdonképpen még bízik benne, hogy a probléma megoldódik, azonban egyszerre kezdünk el beszélni. Valahogy mindig van valami érdekesebb a munkánál. A kávé iránti vágya még néha felszínre tör, de tulajdonképpen Kelenföldig beéri velünk is. A lelkiismerete pedig azzal a néhány pillantással, amit a térdén szunnyadó papírokra mér szökőévente.

Megérkezvén Kelenföldre magabiztosan szállunk le. Kivéve én, én ugyanis sántikálok, de ez másodrendű. A fejtartásom nekem is magabiztosságot tükröz. Egy bizonyos pontig...
-Melyik vágányról megyünk tovább és mikor?- kérdezi Hófehér. Ezzel elérve azt, hogy mindenki színe őt utánozza. Jómagam és Csöndi kétségbeesetten nézünk össze, majd egy ügyes fordulattal el is kezdjük terelni a témát, méghozzá Csöndi anyura. Ő azonban, mintha érezné a veszélyt szélsebesen menekülőre vált. Mindenkire rámosolyog, kioszt egy-egy puszit, és egy bizonyos mondat keretében elmenekül ( ,,Innom kell egy KÁVÉT!''). A vonatot kikeresők táborában tehát ketten maradtunk. Én azonban Sánti névvel is lehúzhatnám a következő napokat, így Csöndi felmérve a helyzetét Leonidaszként indul meg felderíteni a vágányok trendjét, majd mint aki legyőzte a több ezer perzsát, megrészegülve jelenti ki:
- Mi ezt abszolút így terveztük! Innen indul. Ez volt a terv. Azt hittétek ide járunk hazudni? :)

Néhány perc múlva pedig már azon nevetgélünk, hogy az előttünk ülő lányok meddig húzzák a hajvasalós, kedvencplüssmacis, társasos, könyves, féltéglás biciklitúrát. És vígan daloljuk, hogy "Egy szál bikinit hoztam el az útra..."
-Hófehér! Nekem ám van egy csomó kérdésem- Mondja sejtelmesen pasifaló Csöndink- de majd megvárom a legmegfelelőbb pillanatokat hozzá...- vajon mikor vált Hófehér szexológussá? Tűnődöm magamban...:)
-Uhhhhh ti nem fáztok?- Kérdezi Hófehér, megzavarva Csöndi prezentációját. Kevés lesz az a bikini... De sebaj, már úgyis megérkeztünk. Elhagyhatjuk a majdnem 120-al repesztő légkondit...

És Siófok, mintha tudta volna, hogy fázunk, befűtötte magát. Előkapta  a napocskás, vigyorgós arcát, és utunkra bocsájtott minket. Mi pedig azon nyomban nekikezdtünk annak a röpke 231,746 km-ünknek, amit olyan zseniálisan sikerült elosztanunk...

 És ez szó szerint csak a kezdet...

After Life- Avagy A halott túlélő

Az irodalom határterülete a film. Legalábbis tavaly ekkortájt találkoztam egy efféle mondattal. Igen. Remek észrevétel. Ez a magyarázat az Irodhalom nevű blog "filmcímszagú" bejegyzésére. A Túl az életen -nekem legalábbis ez a fordítás jobban tetszik, így tehát írói szabadságomat kihasználva ezt fogom alkalmazni a továbbiakban- valóban egy film. Melyet 15 perce néztem meg. Ez pontosan az a film, amelyről novellaelemzést fogok írni. Nem nem mentem el az eszem, de tudod valamikor muszáj gyakorolni, novellát olvasni pedig, nos próbáld meg a teljes szerves kémia átnézése után. Nekem nem ment, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen. Csak néha egyszerűbb utat is kell választani. És most csapjunk bele. Ne félj a személyes vélemény átmehet filmkritikába. Ilyet még úgysem írtam:) A mű elhelyezését a szerző életében lépést ezúttal kihagynám. Sajnálom de ez, azt hiszem, talán szükségtelen a magyar érettségire való felkészüléshez, és a film után az átlagműveltség miatt sem tartom érdemesnek. Tehát nem tudok semmit a rendezőről, színészekről... Viszont tudom, hogy ha Móriczot ott lesz a nagy napon, akkor ezt a lépést muszáj meglépnem. A második lépés A cím. After Life- az élet után, túl az életen... A halott túlélő. 2 aprócska szó, amiben benne van az egész NOVELLA. A cím teljes értékű. Zseniálisan leképezi filmet, mégis meghagyja azt a misztikusságot, ami bár sejtet mindent, mégis beleringatja olvasóit abba a hitbe, ami megkérdőjelezi az éppen létrejövő hitvilágot, méghozzá minden egyes szüzsé után. Vajon félrevezető-e a cím. Az eredeti?, nos az semmiképp sem. Az angol cím tökéletesen meghagy minket abban a kételyben, ami miatt ez az egész alkotás létrejött. A magyar fordítás. Arról már nem merem ilyen határozottan állítani ezt az opiniót. Ez a problémám, a magyar fordítással. Ugyanis csorbítja a mérleget. Eltolja egy irányba, amelyet nekünk olvasóknak kellene megszabnunk. Ez a határ a miénk, befogadóké, nem pedig valaki másé. Hogyan jöhetne létre kognitív disszonancia, ha egyszerűen már azelőtt lefújjuk, hogy megszületne? Avagy, hogy merészelnénk hinni abban, amit Anna hisz hitetlenül, ha TUDJUK, -hála a címnek- hogy mindez disszonáns. A mű hangulata ámulatba ejtő volt. Szavakkal szinte kifejezhetetlen. Egy hangulat amely magával ragad, és tébolyba kerget. Egy hangulat, amely gátolja, a szilárd véleményt. Vagy talán csak megkérdőjelezi. Azonban nem csak a csigák képesek a habituációra. Egy idő után már mi olvasók sem változtatjuk platformunkat. Vagy mégis? A film zsenialitása abban (is) rejlik, hogy minél jobban toljuk ki szenzitizációnkat, ő, azaz a mű képes annál jobban az asztalra vágni, így elérve a kívánt hatást. A mű hangulata tehát afféle "Nem ez nem lehet-vagy talán mégis-igen miért ne lehetne-nem az valóban valószerűtlen-vagy mégsem-nem dehogy, ez létezik-illetve persze ,hogy ki van zárva". (<-- aki tudja, hogy az iménti mondatot, hogyan kell magyar nyelvtannak megfelelően leírni, az azonnal jelezze!) A cselekmény több szálon fut, pontosabban 3 szálon. A kisfiúén, aki szülő szerepet betöltő szülők híján talál magának valakit, aki hasonlóképpen pszichopata, mint ő. (Zseniális, hogy az abnormálisak mindig találnak maguknak párt. Ezek szerint Isten, az állatkertjébe Noéi módszerrel mindent párosan vitt be. Bezzeg a kerítésre már nem volt ennyi ideje...) Paul-én, aki Rómeóként küzd halottnak hitt alvó Júliájáért. És természetesen Annáén, akiről nem lehet igazán tudni, hogy élt-e vagy halt-e valaha is. (Az ő esetében még az sem biztos, hogy a remény, vagy a sejtszintű enzimműködés hal-e meg hamarabb...:) A mű helyszínei pedig, akárcsak a cselekményszálak száma, novellára utaló jelleget hordoz. Hiszen egy zárt helyszínről, egy kisvárosról van szó, és mindössze 3 cselekményszálról. A mű bevezetőjében egy halottat látunk, aki, mint később kiderül nem is biztosan halott. Az itt elhangzó párbeszéd keretbe foglalja a művet, hiszen a befejezésben a Paul-hoz szóló mondatok is ugyanezek. Ezenfelül ismétlés is, hisz Anna, és feltehetőleg a nagy fal képein szereplő emberek vagy azok tetemei, is ezeket a sorokat hallgathatták végig. Akárcsak Jack kiscsibéje. Ezzel a prológgal pedig meg is ismerhetjük az alaphelyzetet amelybe, még a bevezetőben, belecsöppen Anna is, az autóbalesetnek köszönhetően. Ezzel megkezdve a konfliktust. A konfliktus abból ered, hogy Anna nem tudja eldönteni, hogy valóban meghalt-e. Ezzel természetesen mi befogadók is tudunk azonosulni. A rengeteg pró és kontra mellett, mi kapunk némi külső segítséget is, ám ezek sem segítik objektív döntésünk meghozását. Megtudjuk például, hogy a Hidrónium-Bromid (<3, egy kis kémia azért csak volt benne) paralízist okoz. Ezt a vegyületet pedig Deacon nem sajnálja a pácienseitől. Ugyanakkor Anna hallucinációi, melyekben halottakat is látni vél, arra ösztökélnek minket, hogy elhiggyük, valóban meghalt, és az egész talán valóban a másvilág. Meglehet, hogy Deacon szuperhős, aki segít átkelni embereknek a másvilágra, ugyanakkor az sem zárható ki, hogy egy pszichopata őrült gyilkos, aki talán a saját édesanyját is megölte, amit, ismerve Jack anyukáját a kis Jack is elkövet majd a közeljövőben. Vajon mások is látják a holtakat? Ezt a paradoxont erősíti a tükrös jelenet is. Anna ugyanis, tükörképével ellentétben teljesen jól néz ki. Köröm színű körmökkel, és élő testtel, tükörképe azonban egy holté. Lehelete mégis van. Bár utóbbiról számomra nem derült ki, a fontossága. Anna élőnek érzi magát. Lélegzik, és emberi tulajdonságai is megmaradtak. "Élek megint, érzem mert szenvedek"- mondja ki Ádám, Madách- Az ember tragédiája c. művében. Anna pedig igenis szenved. Egyedül fizikai fájdalomküszöbe lengett a magasba. Ezenfelül azonban mindene stagnált. A mű tetőpontja sokrétű. Paul cselekményszálában a piros ruha megjelenése. A pillanat, amikor rádöbben Jack igazára. A pillanat amikor hite megerősödik, "majdnem-menyasszonya" életében. Anna szálában, szintén a hithez kötném a csúcspontot. A pillanathoz, amelyben Anna eltörli a kétség utolsó szikráját is, és rádöbben, hogy nem halt meg. A pillanathoz, melyet a kémia szakít meg. Jacknél pedig a csibe eltemetését helyezném ide. Ez tulajdonképpen egy hatalmas pillanat az életében. Egy sorsforduló. Egy első gyilkosság, melyet talán emberek százai fognak követni. Végül pedig a megoldás. Van-e egyáltalán megoldása a műnek? Vége mindenképpen van, de a történet is lezárult-e rendesen. Mi van ha Anna-ék egymás mellett fekszenek kómában. Ha az egész csak a képzeletük játéka volt. Vagy ha az egész egy álom volt. Tulajdonképpen semmi sincs kizárva. Inkább csak lehetséges események vannak, melyek lehetnek a megoldások. Tulajdonképpen a megoldás a mi feladatunk. Nekünk kell kiszámolni a lehetséges események megtörténésének valószínűségét. A legvalószínűbb, talán Deacon őrültségének elfogadása. Már csak a képek miatt is, melyek trófeaként díszelegnek a falán. Gyilkos hajlamában pedig az a legvérfagyasztóbb, hogy tetteit küldetésként fogja fel. Azt pedig Isten nevében magyarázza meg, és követőt gyűjt maga köré. A mű felettébb érdekes kérdéseket szegmentál. A legnyilvánvalóbb a halál utáni élet témaköre. Azonban Paulról sem szabad megfeledkezni. Vajon mi mindent tehetünk igazunkért? Meddig tolódnak ki a határok, amikor egy életért küzdünk? A legfontosabb pedig Deaconé: Jogunk van-e dönteni élet és halál között? Megtehetjük-e, hogy megölünk valakit csak azért, mert "elszívja a levegőt az élők elől"? Dönthetünk-e életekről saját belátásunk szerint? Korlátozhatjuk-e valaki szabadságát, csak azért mert életét hibásnak tartjuk? Kitarthatunk-e azon véleményünk mellett, hogy az emberek nem változnak? Deacon igencsak misztikus figura a műben. Tulajdonképpen neki köszönhetően maradnak a nézők kétségek és ábrándok közepette. Megjelenése alapvetően nem kifejezetten negatív, néha mintha Isten szerepében tetszelegne, vagy jóságos vezetőt alakítani, aki segít a rászorulóknak. Kisugárzása megnyugtató, magabiztos és kellemes. Ugyanakkor benne van a gyilkos is, ám utóbbihoz aránytalanul kevés erőszakos jelenet párosul. Anna után az ő múltjáról tudunk a legtöbbet. Tudjuk, hogy látja a megholt élőket, ahogyan legalábbis ő tekint rájuk. És azt is, hogy mindezt édesanyjában látta meg legelőször.

Anna alakja ennél összetettebb. Benne megvan minden ami egy jellemtelen emberből főszereplőt tud kovácsolni. Apatikus viselkedése hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül. A küzdeni akarás, és a lemondás ellentétében vergődik csapzott szárnyakkal, ám a legvégső küzdelemben a sorozatos szárnypróbálgatások következtében elveszik. Olyan mintha Júliát alakítaná Shakespeare darabjában. Hiszen ő is szerelmes, amit ugyan nem tud kimondani, ám a végkifejletben mégis mártírként hagyja el e világot. Már ha valóban meghal... Paul természetesen méltó párja Júliájának. Ám akárcsak Anna, a határozatlan küzdelembe belefárad. Olyannyira, hogy Annához hasonlóan ugyanazon sorsra jut. Karakán jelleme Anna határozatlanságával összevonva életének végét jelenti. Minthogy azt sem tudja elfogadni, hogy Anna nélkül éljen. Tulajdonképpen szerelmük és jellemük a tragédia alapvető forrása. Persze ezt a szerepet Anna édesanyjára is ráruházhatnánk. Az ő szerepe azonban nem olyan hangsúlyos a műben, mint e három szereplőé. Jack tulajdonképpen Deacon gyermekkorát mutatja. Benne azonban még ott lakozik a szándék a jóra. Amelyet sajnos Deacon szinte csírájában elfojt. Tudunk családi hátteréről, és ismerjük az élőkhöz és holtakhoz való viszonyát. Ezek pedig talán a legfontosabb kérdései az életnek. Így tehát bár keveset tudunk róla, mégis szinte mindent. A mű összességében véve tetszett nekem. Cselekménye dinamikus. A hosszabb szünetek pontosan arra elegendők, hogy mi földi halandók értelmezhessük az eseménysorozatot. Kérdései értékesek, és elgondolkodtatók. Ezenfelül ügyesen ragadja meg lapvető félelmünket. Azaz a haláltól való rettegésünk. Tanulsága pedig, hogy életünket élni kell, ügyesen épül fel a történetből. "Te az élettől félsz, a többiek a haláltól rettegtek." Érdemes megnézni. Én nem éreztem időpocsékolásnak:)

Tóth Krisztina: Langyos tej

Vonalkód


A langyos tej c. novella a Vonalkód nevű novellagyűjtemény egyik műve. Méghozzá az alcíme miatt, azaz a Vonalkód miatt, a címadó novellának is, tehát központi tagjának is vehetjük. Főszereplője ugyanúgy tekinthető az írónő egyik fiatalkori alteregójának, mint a novellagyűjtemény többi művének elbeszélői.

Az írónő életére - bár saját bevallása szerint nem volt aktív hőse történeteinek- ráilleszthető ez a történet is. A történet nagyszerűsége pedig abban rejlik, hogy bár konkrétan nem történt meg vele, mégis egy olyan történést írt le, ami bárkivel megtörténhetett. A nagyszerű szó értelmezését pedig ez esetben kiterjeszteném a szózati nagyszerűségre is –nagyszerű, mint az egész népre kiterjedő-. A novella olvasásának élményét, akárcsak A kastély c. novellánál, az fokozza, hogy a „hétköznapi” esemény, ha nem is teljes egészében, de egy-egy pontot kiemelve megtörténhetett, sőt szükségszerűen meg is történt, de mindenesetre az érzést, amely a novella főhőse szívében megszületett már mindenképp átélték az olvasók. Ez szükségszerű, és elkerülhetetlen. Nem olyan, mint amikor a költők világfájdalmukról, vagy az írás nehézségeiről írnak. Ezek egyszerű érzések, és egyben egyetemesek is, elkerülhetetlenségükben pedig ott rejlik a novella értékelésének fokozása.
A novella E/1-ben íródott. Cselekménye, ha nem is teljesen körülhatárolt, de mindenképpen zártnak tekinthető, hiszen egy fő esemény köré épült, amely Kathy megjövetele. Ezen esemény alpontjait, pedig egy-egy kisebb anekdotával magyarázza. Pontosan egy ilyen anekdotával született meg az alcím is, amely végül a novellagyűjtemény főcíme is lett.

Az anekdoták asszociatív szerkesztéssel kerülnek a képbe, és ugyanezen elv alapján épülnek fel.
Pl.: Szóba kerül a rózsaszín szín, amit ugyebár Kathy hivatalosan szeret. Ha már rózsaszín akkor felvetődik a rózsaszín pulóver, ami értékét leginkább onnan kapta, hogy nyugatról származott, ha pedig már megemlítődtek a nyugati termékek, akkor ismerteti velünk az írónő, hogy azok értékét mi is adja pontosan. Ez pedig nem más, mint a vonalkód.

A vonalkód, egy aprócska dolog, ami a nyugati országok perifériáján kívül eső országokban igen nagy becsnek, megbecsülésnek és elismerésnek örvend. Tehát egy apróságot, igencsak felmagasztalnak, sőt leginkább túlbecsülnek. Ez a felnagyítás az egész műre jellemző marad. Erre példa például, a reggeli kakaó, kávé illetve tea kérdése, -vagy inkább legyen mindhárom? Akárcsak Robi viselkedésére adott magatartásforma. Az ugyanis nem volt olyan nagy esemény –mármint a korcsolyázás- hogy féltékenységet, irigységet váltson ki. Ennek azonban egy ellentéte is olvasható a novellában. Ez az ellentét pedig a tudáshoz kapcsolódik. Ugyanis a szereplők –a főszereplő, és Robi- tudnak angolul, - legalábbis írni mindenképpen- az angol lány viszont nem érti meg őket, (vagy csak nem akarja). Tehát egy alapvetően „nagy” dolgot redukál le. Pontosan az a lány, aki miatt minden apró-cseprő dolognak hatalmas feneket kell keríteni. Ezt pedig ebben az értelmezésben egy ellentétnek is tekinthetjük.

A mű kezdése egy „kicsit” in medias res-es. Mégpedig azért picit, mert tulajdonképpen egy gondolatmenettel bevezetődik az esemény, azonban ez a kis gondolatsor valóban rövid, és az esemény szerves része, hozzátartozik annak lélektanához. Ha pedig már az esemény része, akkor nem kifejezetten tekinthető bevezető gondolatsornak is
A kezdő sorok rámutatnak a novella lényegi vonatkozásaira, így tehát nem alkotnak különálló egységet a novella egészével. A kezdő képben egy, a lehetőségekhez mért –kamasz nagylánnyal élő- boldog család életébe pillanthatunk be, akik épp egy jeles alkalomra készülődnek. A főszereplő ezt a jeles alkalmat még ünnepélyesebbé, boldogabbá, és szebbé varázsolja képzeletében, azonban el kezd esni az eső. És mintha a rossz idő egyenes vonalú következménye lenne, hogy mindennek rosszul kell sikerülnie. Ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint az eső utáni valós és vélt konfliktusok összessége. Ráadásul évszakokat tekintve tél körül járt az idő, hiszen korcsolyázni jártak, tehát az eső, az alapvetőben hideg időben, igencsak specifikusnak hatott. Mintha pont szegény Kathy tiszteletére döntött volna így az időjárás. Tehát az esőnek sorsfordító szerepe van a műben.

A borús jelenet után, az időjárás hangulata átterjedt hősünk lelkébe, ugyanis konstatálta, hogy amit mond, azt az új lány nem érti, emiatt pedig szülei is csalódtak benne, ez pedig fájdalommal töltötte el szívét. Az új lányról pedig kiderült, hogy közel sem olyan sikkes, mint az hitte, illetve csinos, csak nem éppen rózsaszín, világos hajú lány, hanem inkább piros és fogszabályzós. Ráadásul, mint azt Robinak meséli megtudhatjuk, hogy ő az aki szereti a langyos tejet.

A langyos tej pedig maga a címadó dolog. Tehát a cím itt nyer értelmezést, először legalábbis. A langyos tej ekkor, még mint valami különleges tulajdonság, hat Robira és az olvasóra. Egy aprócska jelként amely Kathy furcsaságainak színes és egyre csak gyarapodó listájának tagja. Érdekessége pedig, hogy a tejet fehérségének köszönhetően tisztasággal, ártatlansággal lehet párosítani, hiszen az újszülöttek alapvető étke az. Tehát meglehet, hogy az amerikai lány nem is olyan gonosz.
A főkonfliktus akkor kezdődik, amikor Kathy a főszereplővel, és annak reménybeli „lovagjával” a jégpályára érkezik. Ekkor ugyanis Robi félreérthető gesztusainak hála, Kathy furcsaságai, a féltékenység tükréből szemlélve igencsak gonosznak hatnak, minek következtében főszereplőnket elönti a színtiszta düh.

Ha pedig már az eső is esett, és Kathyről is kiderült hogy „gonosz”, akkor az események láncolata szinte determinálttá válik, a szerencsétlenségek medrében. A novella csúcspontja történelem órán következik be. Történelem órán, ami előtt főhősünk nem találkozhatott Robival. Tehát az óra alapvetően rosszul kezdődik, a folytatásáról nem is beszélve. Először is, főhősünk, lévén történelem óra, a saját múltjába réved, egy könnyedebb kis illúzióba merül, melyből felocsúdva konstatálja, hogy probléma cikáz a levegőben. A probléma pedig nem más, minthogy féltve őrzött titkát kifecsegik, egy egész osztály előtt. Tehát a könnyed illúziót egy sivár, és boldogtalan világ váltja fel.

Ez az a pont, ahol főhősünk megelégeli, a sorozatos csapásokat. A pont ahol úgy dönt, hogy megszakítja a kapcsolatot addigi életével, mintsem el kelljen viselnie Robi látványát, a 28 gúnyos tekintetű diákéval együtt.
Ez az a pont, ahol inkább egy igen súlyos betegséget vall (bár az igazat megvallva az sincs teljesen egyértelműen kizárva, hogy nem csak védekezésből teszi, hanem hogy valóban beteg is) magának, ami nem más, mint a leukémia. A leukémia betegség kialakulását pedig, a lelki eredetű betegségekről szóló szakirodalom az élet befogadásának képtelenségével hozza összefüggésbe. Tehát a főhősnek sikerült olyan betegséget összeszednie/kitalálnia, amely remekül tükrözi benső viszályait a világgal.

Az elbeszélő tehát hazatér. Az otthon képe pedig keretbe foglalja a művet. Ráadásul ezúttal még menedéket is nyújt. Szerepe tehát igencsak felértékelődik. Arról nem is beszélve, hogy Kathyvel sem kellett találkoznia. Mintha azzal, hogy haldoklik, szerencsésebbre fordult volna a sorsa. Az otthon nyugalma mégsem terjed át rá. Ráadásul egy abszolút ártatlan lényt sem tűr meg maga körül (a kutyát hagyja bezárva).

A nyugodt szobában pedig megjelenik egy utolsó, igencsak erőteljes, és nem éppen pozitív gondolat is. A fehérvérűség meglétéből kiindulva a főszereplő a vérét már-már langyos tejnek –tehát egy olyan dolognak, ami nem éppen odavaló, ráadásul egy olyan ember által szeretett, akit ő árulónak tart- érzi. Ezen gondolatmenetben kerül összefüggésbe a vér a tejjel. Ezek pedig azon kívül, hogy langyosak, az életet szolgálják, és tulajdonképpen védik is. Hisz az emberek az anyatejnek köszönhetően tudják megkülönböztetni egymástól a hasznos és a káros baktériumokat. Ezt pedig szerzett immunitással tudjuk elsajátítani, még életünk első néhány hónapjában. A vér nélkülözhetetlensége pedig alapjában véve is megkérdőjelezhetetlen. Szállítja az oxigént, szén-dioxidot, ásványi anyagokat, globulinokat, monocytákat stb., tehát rengeteg nélkülözhetetlen anyagot. A kettőt valahogy mégis összemossa, abszurddá teszi, és ellenségessé, amelytől a halál által tud megszabadulni.

Összességében véve nekem személy szerint nem kifejezetten tetszett a mű. -És nem csak azért mert az elbeszélő képes volt a leukémáit, úgy elképzelni, hogy a vér, tejjé válik:O?!?- Az apróságok nagyító alá helyezése miatt nem mindig tudtam azonosulni az elbeszélővel, sőt inkább a másik oldal képviselőivel rokonszenveztem. Robit például kifejezetten aranyosnak tartottam, hogy segített korcsolyázni tanulni Kathy-nek. Ezek persze azt jelzik, hogy az írónő remekül el tudta kapni a kamaszok lelki világának szemléletét, de így novella formában annyira nem tetszett meg. Ellenben egy regény kezdéséhez szinte grandiózusnak tartom.

Tóth Krisztina: A kastély

Élvonal
(szívet rajzoltam az üvegre)


A kastély c. novella a Vonalkód nevű novella gyűjtemény egyik alap műve. Ezen gyűjtemény részeként, arra (is) hivatott, hogy meggyőzze olvasóit, írója írói mivoltáról, költői éne mellett. Ezzel hozzájárulva Tóth Krisztina életművének színesítéséhez.
Az író nő életére - bár saját bevallása szerint nem volt aktív hőse történeteinek- teljes mértékben ráillik novellájának cselekménye. Hisz a Kádár-korszakban, gyakorta megesett, hogy valaki, eredményeinek tükrében ajándéktábora mehetett. Az pedig szinte törvényszerű volt, hogy ezek a táborok, nem mindig voltak olyan mesések, mint amilyennek a Szocializmus leírta őket. Így tehát, a leírás megtörténésnek valószínűsége, hitelessé varázsolja a művet. Ez hitelesség pedig leginkább az olvasóban születik meg. Hiszen az olvasó könnyedén bele tudja helyezni magát az elbeszélő helyzetébe –főleg ha már volt is hasonló szervezésű táborban-, a történetet magát pedig akár saját asszociatív gondolataival, emlékképeivel tarkítva még élvezhetőbbé és valóságosabbá formálhatja.
A novella, kis mértékben ugyan, de eltér a rendhagyó novelláktól. Cselekménye ugyanis múltbéli történés, nem kifejezetten zárt – előretekintés az akkor még távoli jövőbe „De mindez akkor még a távoli jövő volt,…”- valamint hiányosan koncentrált, ugyanis az események láncolatából- Franci bácsi látogatása, a tábor, a betegség, előrevetítés, és Franci bácsi- nem emelkedik ki egyik sem, vagyis mindegyik szinte ugyanakkora jelentőséggel bír.
Ugyanakkor a kevés szereplő, azok jellembeli állandósága és a szereplők neveinek prioritástalansága (?), a mű terjedelmével és formájával együtt, novella szerkezetre vall.
A mű címe –A kastély- nem ad teljes képet a műről. Akár hiányos címnek is nevezhetjük, hisz az események láncolatának egyetlen láncszeme játszódik itt –bár az valóban kiemeltebb és főbb esemény-, ebben a történésben pedig a kastélynak csak esztétikai és metaforikus jelentése van.
Metaforikus, ugyanis a kastély jelentheti a felsőbbrendűséget, az elérhetetlenséget, akárcsak Franz Kafka regényében. Jelen esetben azonban ez a hatalmi szint elérhető, sőt gyengéi és profánságai is megmutatkoznak, még azok számára is, akik csak érinteni, súrolni tudják határát.
A mű alcíme pedig –Élvonal-, a főcímhez hozzáadva segíti a konklúzió megalkotását. Az élvonal utalhat a kastélyra, a felső szintre. De megnevezheti Franci bácsit is, aki az elbeszélő családjához képest az élvonalon járt, anyagilag: ajándékot hozott, régiségkereskedő volt, és egy fiatal gyönyörű feleséget tudott maga mellett tartani. Végül pedig a főszereplőre is utalhat az alcím, hiszen tanulmányának színvonala juttatta el az ajándéktáborba.
Ezek az élvonalak azonban nem tesznek semmit, és senkit igazán naggyá és értékessé. A konklúzió pedig az, az élvonallal kapcsolatban, hogy romlandó, múlandó, és nem hordoz igazi értéket. Hiába a kastély, ha benne az emberek nem törődnek egymással, nem veszik észre a másik betegségét, vagy éppen erkölcstelenül sokat törődnek egy-egy kiválasztott személlyel. Hiába Franci bácsi pénze, ha ennek ellenére is megverik, ráadásul, mint kiderül egészségre sem válthatja be a későbbiekben. És végül hiábavalóságnak számít a főszereplő élre törése is. Hiszen a táborban súlyosan lebetegszik, és csalódik a felsőbb rétegben is. Bár az ő élvonalbelisége hozott magával egy aprócska jót a mindennapokba. Ugyanis már motorozhat választottjával.
A novella első néhány sora, bár nem áll ellentétben a művel, mégis egy másfajta történetet sejtet. Mondjuk egy könnyed nyári családlátogatás, esetleg némi konfliktust, amely a régmúlt eseményeinek felidézésekor szokott történni a családokban. Ehhez képest azonban más irányt vesz a novella. Mégis fontos szereppel bír ez a néhány sor. Ugyanis keretbe foglalja a művet.
A novella szerkezete lineáris, néhány asszociatív elemmel – távoli jövőnek tűnő képek-. Szókincse változatos. Egyetlen visszatérő ismétlése van: „mit én tudom”, amely mindössze háromszor fordul elő a műben. A szereplők beszéde, különösen Franci bácsié pedig a családi légkör meglétének érzését hivatott kelteni.
Az elbeszélés E/1-ben íródott. Azonban az elbeszélő nem azonos a szerzővel, ugyanis minden novella fikció, ráadásul az írónő saját bevallása szerint sem élte át ezeket a történéseket, ugyanakkor tudja, hogy ezek bárkivel megtörténhettek volna.
Az elbeszélő személye felnőtt nőé, aki visszaemlékezik gyermekkora történésire, azokat mégis jelen időben megjelenítve. Kilétét pedig mindössze a jövőkép előrevetítése árulja el számunkra.
A mű bevezetése a főszereplő otthonában játszódik, amelyben megzavarták a nyugalmat egy látogatással. Ez a látogatás azonban nem borítja fel a családban uralkodó harmóniát.
Ellentétben a nyereménnyel, a jutalommal, melyet a főszereplő megnyer, és kiérdemel. Ugyanis a mű alapkonfliktusa az az ellentét, amely a jutalom fogalom mögé felépített eszmét helyezi szembe a silány valósággal. A valósággal melyben korán kell kelni, lázasan is futni, élre hajtani a ruhákat és rendesen beágyazni. Ahogy az a novella tárgyalásából kiderül.
A befejezésben, egy a bekezdésben felvetődött probléma is helyére kerül. Ugyanis a szereplőt nem csak az ajándéktáborból és a kórházból mentik ki szülei, hanem engedélyt adnak neki arra is, hogy lovagjához csatlakozhasson a motoron.
A novella megnyerő volt számomra. Története könnyed, egyszerű, mégis komoly üzenetet ad át olvasójának. Ezen felül pedig betekintést nyerhettem általa egy olyan korba, amelyről nem szívesen beszélnek az emberek.