In memorian....

Nyom a kanapé. Meleg van. Valamin fekszem. Gyerünk Sánti ki tudod nyitni a szemed.... Neeem nem akarom. Túl gyenge vagyok :( És igen. Megcsináltam. Ráadásul alig volt hosszabb 45-50 percnél. Rekord ébredés! A reggeli, és a pakolás már egy fokkal gyorsabban ment... Mondom egy fokkal! Bár szeretném jelezni, hogy Hófehér és Csöndi még az én fittségi állapotomra is rá tudtak kontrázni. Körülbelül ebben a sorrendben. Tehát 3 izomlázas, rostszakadt, fáradt és meggyötört test ült le reggelizni, üres tekintetükkel a semmit kémlelve. A reggeli pedig, mintha rögtön adenozin-trifoszfátot juttatnánk szervezetünkbe csodákat művelt. Befogadóinkat már sziporkázó kedvel köszöntöttük ( ez talán egy picit túlzás, de azért már a zombieland szereplőválogatásán se illettünk volna be a bemutatópéldányok kategóriába). A szívszorító búcsú után felpattantunk nyergeinkbe, és kétségbeesetten vonszoltuk magunk a következő cél felé. Bogi kifejezetten csábító céljaink egyike volt. Tavaly már kipróbáltuk, szép volt, jó volt, közel volt éééééés hegymentes volt (leszámítva azt amin aludtunk...). Így tehát effektíve nyugodt, egyenletes tempóban közeledtünk régi emlékeink szárnyán szállva. Csak hogy a legnevesebbeket említsem: Ennél a sínnél hagyott el minket Sz. Iiiiigen:) Itt meg meghúztam a kezem, amit egy holland bácsi akart bekötözni, pedig csak egy kis vizet kértünk. Téééényleg, itt meg megálltunk szabadstrandolni. Yeaaap. Meg itt is :)Itt is vizet kértünk:) Itt meg a nő nekünk adott egy flakon, jéghideg vizet amit egyenes a hűtőből hozatott! Annyira cuki volt! (Hic et nunc jelezném, a cím nem csak azét zseniális, mert hónapok távlatából próbálom megfoghatóvá, aktuálissá és maivá tenni az emlékek rengetegét, hanem mert emlékezetem emlékezetét kell felszítanom a minőséginek ugyan nem nevezhető, mégis maradandónak ígérkező munkához... Yeapp I'm a butterfly genius...) A lányok pedig az irántam érzett feltétlen szeretetük jeléül lemondtak az apróbb fürdőzésről, és rezzenéstelen arccal vívták ádáz harcuk a pedállal. Ebbe a csatába ezúttal azonban én is beszálltam. A papucsomra ráolvadt a kötszerem, így kénytelen voltam száműzni azt nemes talpamról. A pedálom pedig, ebben a szent pillanatban változott át csúszásgátlóból falanxá... De az élet szép. A dalokból nem fogyunk ki, az utcák pedig csak úgy röppennek el mellettünk. Persze egynél azért muszáj megállni. Seregély utca. Igen. Létezik. Na nem mintha tudnánk bárhová is kötni a dolgot... Azért a biztonság kedvéért készítünk Csöndivel meg az utcanévvel egy-két fényképet. Közel 60-at de hát ki számolja.... Bogi úgy tűnik megsajnált minket, és elénk jött. Ugyanis ennyire nem lehettünk gyorsak. Dél környékén már a Balatonboglári strandon ültünk. Illetve én ültem. Pontosabban őrködtem a csomagjaink felett, míg a bátrabbak bemerészkedtek az ekkor már meleg, napsütéses tengerbe. Persze csak a magyar megfelelőbe. Hisz hazádnak rendületlenül...:) - Hmm jó itt lenni (-vagy nem lenni.... elvégre irod(h)alom)), de azért tárcsázhatnád pap barátunk nevét, és jelezhetnéd hogy megérkeztünk:)-mondta Csöndi. -Ezúttal pedig nem fogok elesni a templom előtt, a porba... :(- feleltem, bár leginkább magam próbáltam nyugtatni... Délután már befészkeltük magunk új otthonunkba. Ezúttal nem volt ott találkozó, így én sem égettem magam az egy szál törölközőben megyek fürdeni magánszámommal, amit tavaly 20 vacsorázó katolikus személy tekintett meg a békés vacsorájuk közepette... Így a délután már csak némi chit-chattel telt:) Meg egy hatalmas vacsorával. Ami a vártnál is több nevetést eredményezett a hatalmas salátabárnak köszönhetően :) Jó éjt...