Piros levéltől vérző venyigék

Mikor kilencedikes voltam, és vers elemzést kellett írni, a régi Tanárnőm mindenkinek külön verset hozott. Akadt köztük teljes oldalas, meg néhány 4-5 soros is. Három osztály társam az utóbbiakból kért. Mondanom sem kell, mekkora megdöbbenés ült ki az arcomra... Ezekről még csak írni sem lehet! -Hittem akkor.
Mint később kiderült, igazuk volt. (mondjuk csak kettőnek, a harmadik azért kért rövidet mert még olvasni is lusta volt...XD) Egy rövid vers néha sokkal kifejezőbb, és sokkal többet jelent, mint egy egyoldalas remekmű.

.

Októberi táj

Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

Az októberi táj az elmúlást jelenti. Ekkor már őszbe fordul az idő, s tudjuk, ezután a halál jön, vagyis az irodalom nyelvén a teljes megsemmisülés. Az első két sorban található megszemélyesítés és szinesztézia, melyek megelevenítik a tájat, kijelentik, hogy a halál el fog jönni. Nem tudunk ellene semmit tenni. Ez a két kijelentő mondat fásult hangon csengett vissza bennem. Hihetetlen, hogy szinte mindegyik szó tartalmaz másod jelentést, és hogy mennyire elő van készítve minden sor.
Már első olvasáskor feltűnt, az a Kosztolányiból áradó mély tisztelet a szavak iránt. Hihetetlennek tartom, hogy ennyire jól tudta kezelni őket.
Azt hiszem ő lett a kedvenc költőm.

CSÖNDES, TISZTA VERS

Szerintem ez a vers hasonlít a Tiszta szívvel című József Attila vershez, merthogy:

Csöndes TISZTA vers <----> TISZTA szívvel


"Nincsen semmim..." <----> "Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám,"
"S ha éjjel bántanak a rablók,"<----> "Elfognak és felkötnek,

"olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
és mint a teknőn a halott."<---->"se bölcsőm, se szemfedőm,"

Tudom ezek csak kiemelt sorok, de mindkét vers szomorkás hangulatú és pesszimista, valamint alap ötlete is azonos (nincsen semmim). A Csöndes, tiszta verset mégis "kevésbé pesszimista" kicsengésűnek tartom.

Egy paradoxon is található a versben, amely bizonyos mértékben keretbe is foglalja a verset: "Nincsen semmim...
De tart a föld. Ez az enyém még."
Tehát semmije sincs, csak az egész föld...? A vers végére mégis megváltozik a helyzet. Rá tudja bízni magát egy felsőbb hatalomra, méghozzá teljes egészében és csak magát, a földi lényegtelen dolgok nélkül.
"s kitárom az örök egeknek
örök-mezítlen testemet."

Hát merjünk játszani

Ez a vers két dologgal foglalkozik leginkább: az élettel és a játékkal ( de természetesen a halál is megjelenik, hisz ez mindig mindenhez kapcsolódik.)Különösképp a kettő viszonyáról.
Felettébb érdekesnek tartom, ezt a verset, mert ennyire még nem foglalkoztam e kettő lét fontosságú dolog kapcsolatával. Kosztolányi tulajdonképpen arra kíváncsi, hogy tudunk-e játszani, el tudjuk e játszani az életet, vagy csak egyszerűen élni tudunk, játék nélkül. Nem mindegy, hogy melyiket választjuk. Ugyan nem mondja ki, de aki nem akar játszani, annak szomorú lesz az élete. Ilyen megvilágításból, pedig a halált is ki lehet színezni. Azt is el lehet játszani, és ha valóban eljön, játékosan is fel tudjuk fogni.
Az első versszakban egy gyermek játékait írja le, melyek mindig izgalmasabbak, mint a szomorú valóság, és egyben arra is utal, hogy talán nem is sejtjük, de ezek a legfontosabb dolgok.
"Akarsz-e játszani mindent mi, élet
havas telet és hosszu-hosszu őszt,"
A havas tél a megsemmisülést jelenti, a hosszú ősz pedig jelezheti azt, hogy mennyi időnk van arra, hogy felkészüljünk a halálra. Rengeteg időnk van erre, akárcsak a játékra. A kérdés csupán annyi akarunk-e játszani.
A második versszakban konkretizálja, hogy a játék lehet maga az élet is.
"Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni, (...)
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"
Amiket itt leír, az mind az élet része. Nem egy különleges játék, hanem maga az élet. Hát ne csak éljünk, hanem játszunk is!

Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,

Ének a semmiről

Mi az a kezedben? Ohm, csak egy kis Semmiség
Mi történt ma veled? Tulajdonképpen Semmi.
Mi volt az élet előtt? Nem tudom: Semmi
És mi jön utána?Ezt sem tudom, talán: Semmi.
Most akkor miről is írok? A semmiről?
Arról lehet? De még mennyire.
Száz a kérdés, egy a válasz: Semmi. De a jelentése mégis mindig másképp cseng. Kosztolányi nem épp a leghétköznapibb jelentést társította hozzá, mégis pozitív értelmet nyert a Semmi.
Egyébként a Semmi tulajdonképpen a mindent is jelentheti. A fekete lyukról azt hittem, hogy azért fekete mert nincs ott semmi. Aztán kiderül,hogy épp ellenkezőleg. A másik ilyen dolog a fehér szín. Nem igazán látni a napból érkező sugarakat. Szinte láthatatlan, mégis a fehér színben van benne az összes szín.
Szóval a semmi, ami "ősebb,még énnekem is ismerősebb, rossz sem lehet, mivel erősebb és tartósabb is, mint az élet,mely vérrel ázott és merő seb." nem is olyan rossz dolog. Határozottan jobb is mint a földi élet, amit néha Semminek érzünk, mert Semmiségnek tekintjük magunkat. Azonban, mint a versből is kiderül félünk tőle. Nem mintha nem lenn jobb, csak egyszerűen ismeretlen. És ettől mindig félünk. Mert mi van ha...
Sokszor megesik, hogy Senkinek érezzük magunkat, szűk köntösbe zárv, Sőt szerintem az is előfordult mindenkivel, hogy Ádámhoz hasonlóan felsóhajtott Élek megint.-Érzem, mert szenvedek. De tényleg csak ennyiből áll az élet?

Miért?

Mint aki a sínek közé esett...
A vers nekem nagyon tetszett. Az impresszionista versek, és úgy egyébként, minden impresszionista dolog tetszik. Mivel minden nagy és kicsi dolgot pillanatok építenek fel , így fontosnak tartom megragadni azokat. Azok akik minderre képesek, szerintem elismerést érdemelnek.
Sok minden elgondolkodtatott ebben a versben. Az első ilyen kérdés ami az eszembe jutott, az az, hogy vajon hogy került a sínek közé. Tudom ez csak egy hasonlat de mégis érdekel. Akár az is lehet, hogy valaki odalökte, de öngyilkos merénylőként is értelmezhetjük, aki persze utolsó pillanatában bánja már az egészet, vagy talán csak rosszkor ment ki a bokája. Nos háromból kettő variációban az érintett személy nem tehet arról hogy odakerült. Szerintem a felnőtté válás is ilyen. Nem mondhatjuk meg hogy mikor óhajtunk átlépni a felnőttkor küszöbén, hanem az események sodornak minket.
Azt hiszem abban is egyetért velem mindenki, hogy Kosztolányi és talán sokan mások is, egyáltalán nem érzik jó dolognak ezt. (Kosztolányi különösen nem, hisz a sínek közt, a halállal szemben én sem érezném jól magam, és szerintem senki sem.)
Mégis megtörténik. Megtörténik bár nem akarjuk. De mégis ha már megtörtént is, van esélyünk megmaradni gyermeknek, így boldognak is, csak az emlékeinket, csak életünket kell megfogni, megragadni hozzá.
Azt már tudjuk, hogy mit kell tenni, de vajon miért nem tesszük, miért nincs időnk ilyesmikre?Miért miért miért miért?

Hajnali részegség

Az Esti Kornél elolvasása után, arra a következtetésre jutottam, hogy a címben leírt állapot, egyrészt nyilván szó szerint így van, másrészt valami Esti Kornél típusú emberről lehet szó a versben. Már előre elképzeltem amint Esti Kornél, akit nem tudom miért, de úgy képzelek el, mint Kosztolányi egy három napos borostával, szóval, hogy ő otthon fekszik és megpróbál észhez térni és nem sírni a fejfájástól.
Meg kell hagyni, hogy igen kellemeset csalódtam. Nem, hogy nem ennyire vészes a témája a versnek, hanem hogy jó. Tetszik mert valahol még mindenki gyermek, valahol még mindenki nézi az eget és csodálkozik. Rácsodálkozik és elmerül benne. Nem hittem volna, hogy azt az érzést, ami ekkor végigfut az emberen le lehet írni. Ám Kosztolányi megtette. Nem tudom, hogy hogy sikerült neki ennyire jól, de megcsinálta.
Szerintem ez a vers nem csak egy egyszerű kis versike. Ennek többszörösen összetett mondandója van. Az egyik akár afféle reményt is jelenthet a szegényeknek. Az eget bárki nézheti, bárki láthatja benne azt, amit látni kíván, a versből ráadásul az is kiderül, hogy ez az egyetlen dolog amiért érdemes élnünk. Hogy gyermekek maradjunk.
Azt hiszem, hogy most muszáj befejeznem a blog írást, mert pont most jön föl a napocska, és mint a versből kiderül
"(...)már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz."