Jónás imája...
Mikor elolvastam ezt a címet, felkészültem egy imára, amit mondjuk Jónás mond, telve haraggal. Esetleg megbocsájtást kér, mert haragszik Ninivére. Hát nem!
Nos ezért nem járok lottózni:D Bár Babits stílusát nem kifejezetten szeretem, ezt egy olyan versnek tartom, amit egy kicsit közelebb érzek magamhoz. Nem tudom, hogy ki, hogyan viszonyul úgy álltalában a versekhez, de vannak olyan versek amik első hallásra/olvasásra megérintik az embert. Ez egy ilyen vers. Van benne valami mély titok, amit talán csak akkor érthetünk meg igazán ha átéltük mindazt amit Babits és tudunk az ő fejével gondolkodni, a szemével látni, a fülével hallani...
A másik dolog, ami miatt egy kicsit jobban tetszik a vers az az, hogy azonosulni tudok vele. Az életnek mindig vannak váratlan fordulatai, akár egy filmben. Van, hogy
kívülről szemléljük, az eseményeket, és már nem érdekel minket, hogy mi történik körülöttünk.
"vagy én lettem, mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan..."
Azt hiszem ez a legszebb sora a versnek. Legalábbis nekem ez tetszik a legjobban...
