Avagy kötelezőkről röviden...
A kötelező olvasmányok szükségessége, szerintem nem lehet kérdés. Az ok ami miatt ez egyáltalán felmerülhet, az a korosztályokhoz csatolt olvasmányok listájában keresendő. Véleményem szerint, egy olyan hatodikos gyermeknek, aki nem kifejezetten rajong a történelemért, ellenben az irodalmat egy kicsit is szereti, az Egri csillagok teljes mértékben el veheti a kedvét, akár az egész irodalomtól. Úgy gondolom, hogy eleinte csak könnyebb olvasmányokat kellene olvastatni a diákokkal, például drámákat, melyeknek könnyen értelmezhető története, cselekménysorozata van. Mikor jómagam 9-kes voltam, az Antigonét olvasva úgy éreztem átkerültem a kötelező olvasmányokat nem kedvelők csoportjába. Nem azért mert unalmas volt a mű, és nem is azért mert nem érdekelt a történet. Pusztán azon oknál fogva, hogy nem értettem a cselekményt. Nemhogy a sorok mögé nem láttam, hanem a nyilvánvalót sem tudtam értelmezni. Annak idején nem esztétikai élményt jelentett a mű olvasása, hanem az értelmezés hiánya miatti szenvedést. Miután órán alaposan átvettük a művet, és később, például vizsgákra való felkészülés közben, újra és újra átfutottam egy-egy sorát, rádöbbentem, hogy ez az olvasmány igenis jó, sőt mi több akár grandiózusnak is tekinthető.
A következő fontos pillére a kötelező olvasmányok megszerettetésének, az idő egy másik értelmezése. Ugyanis vannak olyan kötelező olvasmányok, melyekre dupla vagy akár tripla
annyi időt kell szentelni, mint a többire. Tekintettel véve azt a tényt, hogy minden műben vannak kevésbé értelmezhető sorok, illetve olyan sorok, melyekről megérzésből tudjuk, hogy sugallnak valamit. Ilyenkor igenis meg kell állni az olvasásban. Nem szabad tovább sodródni a cselekmény árjával. Ezeket a mondatokat értelmezni, és eszünkbe vésni szinte íratlan szabály. Máskülönben az esztétikai minőség alább süllyed, amivel tulajdonképpen magunknak ártunk. Erre tökéletes példa Puskin Anyeginje. Miután nyáron elolvastam (csak a cselekményre összpontosítva), tudtam, hogy nem véletlenül kaptuk meg nyárra. Ezt könyvet nem lehet csak úgy elolvasni. Ezt legalább kétszer kell elolvasni. Sőt lehetőség szerint többször is. A nyári elolvasás és az órára való elolvasás között nem egész 7 hónap telt el. Mikor újból nekifogtam a műnek, nem emlékeztem belőle sok mindenre. Azonban mikor elkezdtem, egy egy mondat mögött már sejtettem sőt mi több tudtam, hogy az előre vetít egy, a későbbiekben igen fontos szereppel bíró eseményt. Szerintem ha valaki rászánja magát arra, hogy egy nehézkes szöveggel kétszer dolgozzon, akkor, nem az a kérdés fog felmerülni benne, hogy mégis, hogy juthat eszébe valakinek egy ilyen ''sztori’'?, illetve, hogy hogy lehet egy ilyet elolvastatni egy szegény diákkal. Ha valaki tényleg elolvassa kétszer, akkor ráébred arra hogy egy egy sor mögött mennyi munka, fáradtság lakozik, illetve, hogy számunkra mennyi kalandot rejtenek ezek a mondatok.
Sajnos vagy sem, jómagam is -aki valljuk be kevéssé vagyok jártas irodalmi körökben-, egyre többet hallok arról, hogy a kötelezők listáját egyszerűen meg kellene újítani. Rosszabik esetben a régi listát teljes mértékben ki kellene cserélni, mert már régi megdohosodott, sőt nagy mértékben elavult elemeket tartalmaz. Meglehet hogy van benne igazság. De számomra a régi, az antik, már önmagában véve is értéket képvisel. Sokszor hallani, hogy ez a mű felettébb unalmas, nem történik benne semmi, vagy épp ellenkezőleg, történik benne valami, ami túlságosan polgárpukkasztó, vulgáris, vagy abszurd, ezért nem kedveljük. De ha jobban belegondolunk, és itt elsősorban a visszaemlékezésre kell alapozni, akkor ráébredünk, hogy ezek csak akkor unalmasak, vagy rosszak, ha úgy állunk hozzá, hogy: ezt még mindenképp el kell olvasnom holnapig; jaj ne még ez is hátra van; már megint valami értelmetlen maszlagot kell olvasni!; ezt most komolyan miért kell? már anyu is ezt olvasta ráadásul neki sem tetszett... és az okok sorolhatók a végtelenségig. Mégis ha jobban belegondolunk, valami miatt az összes kötelező olvasmány megérint bennünket. Mindegyikben magunkra ismerünk valamilyen szinten, ha nem is feltétlen a könyv egészét érezzük magunkénak, bizonyára vannak olyan szereplők akikben van egy kevés belőlünk, vagy akár olyan tájról olvasunk, amit annyira magunk elé tudunk képzelni, hogy álmainkban is visszaköszönhet. Ezekért a momentumokért nem hogy érdemes elolvasni, hanem szükséges is a kötelezőket. Nem állítom azt, hogy a kortárs irodalom nem jó, vagy, hogy nem képvisel értéket. A ''mai'' irodalom is képes nagyszerűt, izgalmasat és mindenekelőtt populárisat alkotni. Azonban két dolog is van ami az ellen szól, hogy a listát átírjuk '' maibbra”. Az első pusztán annyi, hogy a mostani listán szereplő könyvek történelmi háttérrel rendelkeznek. Ezeket nem vetették el új korok, fényüket nem homályosították el sem háborúk, sem csapások, sem egyéb külső hatások. Ezeknek a könyveknek múltjuk van, és az irodalmi értékükön kívül egy olyan történelmi társadalom megismerését szolgálják, melyek tanulmányozásával az irodalom órán kívül nem érnénk rá hosszabban foglalkozni. A második okom pedig igazából csak egy rám és a közvetlen ismerőseimre vonatkoztatott hipotézis. Amely a következőt foglalja magába: Amennyiben a média, vagy egyéb ajánlási forrásból értesülünk egy könyvről amit mindenki dicsér, azt a könyvet minden bizonnyal megvásároljuk. Mindezt megtéve azért hogy magunkat szórakoztassuk, vagy pedig, hogy legyen közös témánk barátainkkal. Ha pedig már egyszer elolvastuk, és tudjuk hogy barátunk is elolvasta, akkor önkéntelenül is elkezdünk róla beszélgetni. Minek következtében kitárgyalni annak teljes egészét. Ennél fogva, nem tartom szükségesnek, hogy irodalom órán külön említést tegyünk róla. Irodalom órán ráérünk beszélgetni úgynevezett nehezebb olvasmányokról, melyek megértéséhez esetleg nem lenne elegendő baráti körünk illetve a magunk műveltsége. Mindent összevetve azonban azt gondolom, hogy bár a lista teljes átírása felesleges és haszontalan lenne, némi változtatás még helyénvalónak tekinthető.
Mindezek után pedig rátérnék a kötelező olvasmányok hasznára. Régen, mikor szüleink ágyunk szélén megpihenve mesét meséltek nekünk, fejünkben lejátszódott a teljes eseménysorozat, a magunk kigondolt tündérvilágában. A kötelező olvasmányok olvasása alatt is hasonló képek játszódnak le (ezúttal egy komolyabb világbéli háttérrel). Ha egy könyvet igazán meg kívánunk érteni, azt jobb olvasás közben magunk előtt megeleveníteni. Ez a folyamat aktívan hozzájárul jobb agyféltekénk fejlesztéséhez. Egészen pontosan a képzeletet, a fantáziát, a kreativitást, valamilyen szinten a művészi tehetséget, valamint két bal agyféltekés dolgot is, név szerint az írás, olvasás és a logikus gondolkodás készségét is. Éles ellentétben a filmnézéssel. Ha egy kötelező olvasmányt inkább filmen szeretnénk '' letudni'', akkor nem csak ömlesztett, hibás és gyakran hiányos információkat gyűjthetünk be, hanem olyan örömöktől is megfoszthatjuk magunkat amelyet saját fantáziánk szülhet bele egy műbe. Természetesen nem állítom azt hogy nem létezik olyan film amely teljesen vissza tudna adni egy könyvet, de abban biztos vagyok, hogy nagyon kevés ilyen létezik.
Összességében tekintve a dolgokat szerintem a kötelező olvasmányok hasznosak, melyek építik jellemünket, bővítik látókörünket és tágítják a világról alakított nézetünket. Ezek eltörlése, pusztán azért mert néhány diák gyakran hangot ad a kötelezők iránt érzett ellenszenvének, nem csak felelőtlenség, hanem bűn is lenne. Sőt tovább véve a gondolatot, szerintem szükség lenne kötelező olvasmányokra más tantárgyakból is, hogy egy adott témát áthatóbban tudjunk tanulmányozni. A kötelező olvasmányok mindig is értéket, kultúrát és kulturális hátteret képviseltek. Nem szabadna elhanyagolni ezt az örökséget.
Mint a név elárulja, ez nem más mint egy irodalom központú blog. Neeeeem nem, nem, nem műelemző, inkább csak afféle "írjatok valamit" parancsra készülő dolog. De végülis megszerettem. Most pedig újra felfedeztem :/
2010. október 28., csütörtök
2010. május 15., szombat
Piros levéltől vérző venyigék
Mikor kilencedikes voltam, és vers elemzést kellett írni, a régi Tanárnőm mindenkinek külön verset hozott. Akadt köztük teljes oldalas, meg néhány 4-5 soros is. Három osztály társam az utóbbiakból kért. Mondanom sem kell, mekkora megdöbbenés ült ki az arcomra... Ezekről még csak írni sem lehet! -Hittem akkor.
Mint később kiderült, igazuk volt. (mondjuk csak kettőnek, a harmadik azért kért rövidet mert még olvasni is lusta volt...XD) Egy rövid vers néha sokkal kifejezőbb, és sokkal többet jelent, mint egy egyoldalas remekmű.
.
Októberi táj
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Az októberi táj az elmúlást jelenti. Ekkor már őszbe fordul az idő, s tudjuk, ezután a halál jön, vagyis az irodalom nyelvén a teljes megsemmisülés. Az első két sorban található megszemélyesítés és szinesztézia, melyek megelevenítik a tájat, kijelentik, hogy a halál el fog jönni. Nem tudunk ellene semmit tenni. Ez a két kijelentő mondat fásult hangon csengett vissza bennem. Hihetetlen, hogy szinte mindegyik szó tartalmaz másod jelentést, és hogy mennyire elő van készítve minden sor.
Már első olvasáskor feltűnt, az a Kosztolányiból áradó mély tisztelet a szavak iránt. Hihetetlennek tartom, hogy ennyire jól tudta kezelni őket.
Azt hiszem ő lett a kedvenc költőm.
Mint később kiderült, igazuk volt. (mondjuk csak kettőnek, a harmadik azért kért rövidet mert még olvasni is lusta volt...XD) Egy rövid vers néha sokkal kifejezőbb, és sokkal többet jelent, mint egy egyoldalas remekmű.
.
Októberi táj
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Az októberi táj az elmúlást jelenti. Ekkor már őszbe fordul az idő, s tudjuk, ezután a halál jön, vagyis az irodalom nyelvén a teljes megsemmisülés. Az első két sorban található megszemélyesítés és szinesztézia, melyek megelevenítik a tájat, kijelentik, hogy a halál el fog jönni. Nem tudunk ellene semmit tenni. Ez a két kijelentő mondat fásult hangon csengett vissza bennem. Hihetetlen, hogy szinte mindegyik szó tartalmaz másod jelentést, és hogy mennyire elő van készítve minden sor.
Már első olvasáskor feltűnt, az a Kosztolányiból áradó mély tisztelet a szavak iránt. Hihetetlennek tartom, hogy ennyire jól tudta kezelni őket.
Azt hiszem ő lett a kedvenc költőm.
CSÖNDES, TISZTA VERS

Szerintem ez a vers hasonlít a Tiszta szívvel című József Attila vershez, merthogy:
Csöndes TISZTA vers <----> TISZTA szívvel
"Nincsen semmim..." <----> "Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám,"
"S ha éjjel bántanak a rablók,"<----> "Elfognak és felkötnek,
"olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
és mint a teknőn a halott."<---->"se bölcsőm, se szemfedőm,"
Tudom ezek csak kiemelt sorok, de mindkét vers szomorkás hangulatú és pesszimista, valamint alap ötlete is azonos (nincsen semmim). A Csöndes, tiszta verset mégis "kevésbé pesszimista" kicsengésűnek tartom.
Egy paradoxon is található a versben, amely bizonyos mértékben keretbe is foglalja a verset: "Nincsen semmim...
De tart a föld. Ez az enyém még."
Tehát semmije sincs, csak az egész föld...? A vers végére mégis megváltozik a helyzet. Rá tudja bízni magát egy felsőbb hatalomra, méghozzá teljes egészében és csak magát, a földi lényegtelen dolgok nélkül.
"s kitárom az örök egeknek
örök-mezítlen testemet."
Hát merjünk játszani
Ez a vers két dologgal foglalkozik leginkább: az élettel és a játékkal ( de természetesen a halál is megjelenik, hisz ez mindig mindenhez kapcsolódik.)Különösképp a kettő viszonyáról.
Felettébb érdekesnek tartom, ezt a verset, mert ennyire még nem foglalkoztam e kettő lét fontosságú dolog kapcsolatával. Kosztolányi tulajdonképpen arra kíváncsi, hogy tudunk-e játszani, el tudjuk e játszani az életet, vagy csak egyszerűen élni tudunk, játék nélkül. Nem mindegy, hogy melyiket választjuk. Ugyan nem mondja ki, de aki nem akar játszani, annak szomorú lesz az élete. Ilyen megvilágításból, pedig a halált is ki lehet színezni. Azt is el lehet játszani, és ha valóban eljön, játékosan is fel tudjuk fogni.
Az első versszakban egy gyermek játékait írja le, melyek mindig izgalmasabbak, mint a szomorú valóság, és egyben arra is utal, hogy talán nem is sejtjük, de ezek a legfontosabb dolgok.
"Akarsz-e játszani mindent mi, élet
havas telet és hosszu-hosszu őszt,"
A havas tél a megsemmisülést jelenti, a hosszú ősz pedig jelezheti azt, hogy mennyi időnk van arra, hogy felkészüljünk a halálra. Rengeteg időnk van erre, akárcsak a játékra. A kérdés csupán annyi akarunk-e játszani.
A második versszakban konkretizálja, hogy a játék lehet maga az élet is.
"Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni, (...)
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"
Amiket itt leír, az mind az élet része. Nem egy különleges játék, hanem maga az élet. Hát ne csak éljünk, hanem játszunk is!
Felettébb érdekesnek tartom, ezt a verset, mert ennyire még nem foglalkoztam e kettő lét fontosságú dolog kapcsolatával. Kosztolányi tulajdonképpen arra kíváncsi, hogy tudunk-e játszani, el tudjuk e játszani az életet, vagy csak egyszerűen élni tudunk, játék nélkül. Nem mindegy, hogy melyiket választjuk. Ugyan nem mondja ki, de aki nem akar játszani, annak szomorú lesz az élete. Ilyen megvilágításból, pedig a halált is ki lehet színezni. Azt is el lehet játszani, és ha valóban eljön, játékosan is fel tudjuk fogni.
Az első versszakban egy gyermek játékait írja le, melyek mindig izgalmasabbak, mint a szomorú valóság, és egyben arra is utal, hogy talán nem is sejtjük, de ezek a legfontosabb dolgok.
"Akarsz-e játszani mindent mi, élet
havas telet és hosszu-hosszu őszt,"
A havas tél a megsemmisülést jelenti, a hosszú ősz pedig jelezheti azt, hogy mennyi időnk van arra, hogy felkészüljünk a halálra. Rengeteg időnk van erre, akárcsak a játékra. A kérdés csupán annyi akarunk-e játszani.
A második versszakban konkretizálja, hogy a játék lehet maga az élet is.
"Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni, (...)
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"
Amiket itt leír, az mind az élet része. Nem egy különleges játék, hanem maga az élet. Hát ne csak éljünk, hanem játszunk is!
2010. május 14., péntek
Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,
Ének a semmiről
Mi az a kezedben? Ohm, csak egy kis Semmiség
Mi történt ma veled? Tulajdonképpen Semmi.
Mi volt az élet előtt? Nem tudom: Semmi
És mi jön utána?Ezt sem tudom, talán: Semmi.
Most akkor miről is írok? A semmiről?
Arról lehet? De még mennyire.
Száz a kérdés, egy a válasz: Semmi. De a jelentése mégis mindig másképp cseng. Kosztolányi nem épp a leghétköznapibb jelentést társította hozzá, mégis pozitív értelmet nyert a Semmi.
Egyébként a Semmi tulajdonképpen a mindent is jelentheti. A fekete lyukról azt hittem, hogy azért fekete mert nincs ott semmi. Aztán kiderül,hogy épp ellenkezőleg. A másik ilyen dolog a fehér szín. Nem igazán látni a napból érkező sugarakat. Szinte láthatatlan, mégis a fehér színben van benne az összes szín.
Szóval a semmi, ami "ősebb,még énnekem is ismerősebb, rossz sem lehet, mivel erősebb és tartósabb is, mint az élet,mely vérrel ázott és merő seb." nem is olyan rossz dolog. Határozottan jobb is mint a földi élet, amit néha Semminek érzünk, mert Semmiségnek tekintjük magunkat. Azonban, mint a versből is kiderül félünk tőle. Nem mintha nem lenn jobb, csak egyszerűen ismeretlen. És ettől mindig félünk. Mert mi van ha...
Sokszor megesik, hogy Senkinek érezzük magunkat, szűk köntösbe zárv, Sőt szerintem az is előfordult mindenkivel, hogy Ádámhoz hasonlóan felsóhajtott Élek megint.-Érzem, mert szenvedek. De tényleg csak ennyiből áll az élet?
Mi az a kezedben? Ohm, csak egy kis Semmiség
Mi történt ma veled? Tulajdonképpen Semmi.
Mi volt az élet előtt? Nem tudom: Semmi
És mi jön utána?Ezt sem tudom, talán: Semmi.
Most akkor miről is írok? A semmiről?
Arról lehet? De még mennyire.
Száz a kérdés, egy a válasz: Semmi. De a jelentése mégis mindig másképp cseng. Kosztolányi nem épp a leghétköznapibb jelentést társította hozzá, mégis pozitív értelmet nyert a Semmi.
Egyébként a Semmi tulajdonképpen a mindent is jelentheti. A fekete lyukról azt hittem, hogy azért fekete mert nincs ott semmi. Aztán kiderül,hogy épp ellenkezőleg. A másik ilyen dolog a fehér szín. Nem igazán látni a napból érkező sugarakat. Szinte láthatatlan, mégis a fehér színben van benne az összes szín.
Szóval a semmi, ami "ősebb,még énnekem is ismerősebb, rossz sem lehet, mivel erősebb és tartósabb is, mint az élet,mely vérrel ázott és merő seb." nem is olyan rossz dolog. Határozottan jobb is mint a földi élet, amit néha Semminek érzünk, mert Semmiségnek tekintjük magunkat. Azonban, mint a versből is kiderül félünk tőle. Nem mintha nem lenn jobb, csak egyszerűen ismeretlen. És ettől mindig félünk. Mert mi van ha...
Sokszor megesik, hogy Senkinek érezzük magunkat, szűk köntösbe zárv, Sőt szerintem az is előfordult mindenkivel, hogy Ádámhoz hasonlóan felsóhajtott Élek megint.-Érzem, mert szenvedek. De tényleg csak ennyiből áll az élet?
Miért?
Mint aki a sínek közé esett...
A vers nekem nagyon tetszett. Az impresszionista versek, és úgy egyébként, minden impresszionista dolog tetszik. Mivel minden nagy és kicsi dolgot pillanatok építenek fel , így fontosnak tartom megragadni azokat. Azok akik minderre képesek, szerintem elismerést érdemelnek.
Sok minden elgondolkodtatott ebben a versben. Az első ilyen kérdés ami az eszembe jutott, az az, hogy vajon hogy került a sínek közé. Tudom ez csak egy hasonlat de mégis érdekel. Akár az is lehet, hogy valaki odalökte, de öngyilkos merénylőként is értelmezhetjük, aki persze utolsó pillanatában bánja már az egészet, vagy talán csak rosszkor ment ki a bokája. Nos háromból kettő variációban az érintett személy nem tehet arról hogy odakerült. Szerintem a felnőtté válás is ilyen. Nem mondhatjuk meg hogy mikor óhajtunk átlépni a felnőttkor küszöbén, hanem az események sodornak minket.
Azt hiszem abban is egyetért velem mindenki, hogy Kosztolányi és talán sokan mások is, egyáltalán nem érzik jó dolognak ezt. (Kosztolányi különösen nem, hisz a sínek közt, a halállal szemben én sem érezném jól magam, és szerintem senki sem.)
Mégis megtörténik. Megtörténik bár nem akarjuk. De mégis ha már megtörtént is, van esélyünk megmaradni gyermeknek, így boldognak is, csak az emlékeinket, csak életünket kell megfogni, megragadni hozzá.
Azt már tudjuk, hogy mit kell tenni, de vajon miért nem tesszük, miért nincs időnk ilyesmikre?Miért miért miért miért?
A vers nekem nagyon tetszett. Az impresszionista versek, és úgy egyébként, minden impresszionista dolog tetszik. Mivel minden nagy és kicsi dolgot pillanatok építenek fel , így fontosnak tartom megragadni azokat. Azok akik minderre képesek, szerintem elismerést érdemelnek.
Sok minden elgondolkodtatott ebben a versben. Az első ilyen kérdés ami az eszembe jutott, az az, hogy vajon hogy került a sínek közé. Tudom ez csak egy hasonlat de mégis érdekel. Akár az is lehet, hogy valaki odalökte, de öngyilkos merénylőként is értelmezhetjük, aki persze utolsó pillanatában bánja már az egészet, vagy talán csak rosszkor ment ki a bokája. Nos háromból kettő variációban az érintett személy nem tehet arról hogy odakerült. Szerintem a felnőtté válás is ilyen. Nem mondhatjuk meg hogy mikor óhajtunk átlépni a felnőttkor küszöbén, hanem az események sodornak minket.
Azt hiszem abban is egyetért velem mindenki, hogy Kosztolányi és talán sokan mások is, egyáltalán nem érzik jó dolognak ezt. (Kosztolányi különösen nem, hisz a sínek közt, a halállal szemben én sem érezném jól magam, és szerintem senki sem.)
Mégis megtörténik. Megtörténik bár nem akarjuk. De mégis ha már megtörtént is, van esélyünk megmaradni gyermeknek, így boldognak is, csak az emlékeinket, csak életünket kell megfogni, megragadni hozzá.
Azt már tudjuk, hogy mit kell tenni, de vajon miért nem tesszük, miért nincs időnk ilyesmikre?Miért miért miért miért?
2010. május 12., szerda
Hajnali részegség
Az Esti Kornél elolvasása után, arra a következtetésre jutottam, hogy a címben leírt állapot, egyrészt nyilván szó szerint így van, másrészt valami Esti Kornél típusú emberről lehet szó a versben. Már előre elképzeltem amint Esti Kornél, akit nem tudom miért, de úgy képzelek el, mint Kosztolányi egy három napos borostával, szóval, hogy ő otthon fekszik és megpróbál észhez térni és nem sírni a fejfájástól.
Meg kell hagyni, hogy igen kellemeset csalódtam. Nem, hogy nem ennyire vészes a témája a versnek, hanem hogy jó. Tetszik mert valahol még mindenki gyermek, valahol még mindenki nézi az eget és csodálkozik. Rácsodálkozik és elmerül benne. Nem hittem volna, hogy azt az érzést, ami ekkor végigfut az emberen le lehet írni. Ám Kosztolányi megtette. Nem tudom, hogy hogy sikerült neki ennyire jól, de megcsinálta.
Szerintem ez a vers nem csak egy egyszerű kis versike. Ennek többszörösen összetett mondandója van. Az egyik akár afféle reményt is jelenthet a szegényeknek. Az eget bárki nézheti, bárki láthatja benne azt, amit látni kíván, a versből ráadásul az is kiderül, hogy ez az egyetlen dolog amiért érdemes élnünk. Hogy gyermekek maradjunk.
Azt hiszem, hogy most muszáj befejeznem a blog írást, mert pont most jön föl a napocska, és mint a versből kiderül
"(...)már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz."
Meg kell hagyni, hogy igen kellemeset csalódtam. Nem, hogy nem ennyire vészes a témája a versnek, hanem hogy jó. Tetszik mert valahol még mindenki gyermek, valahol még mindenki nézi az eget és csodálkozik. Rácsodálkozik és elmerül benne. Nem hittem volna, hogy azt az érzést, ami ekkor végigfut az emberen le lehet írni. Ám Kosztolányi megtette. Nem tudom, hogy hogy sikerült neki ennyire jól, de megcsinálta.
Szerintem ez a vers nem csak egy egyszerű kis versike. Ennek többszörösen összetett mondandója van. Az egyik akár afféle reményt is jelenthet a szegényeknek. Az eget bárki nézheti, bárki láthatja benne azt, amit látni kíván, a versből ráadásul az is kiderül, hogy ez az egyetlen dolog amiért érdemes élnünk. Hogy gyermekek maradjunk.
Azt hiszem, hogy most muszáj befejeznem a blog írást, mert pont most jön föl a napocska, és mint a versből kiderül
"(...)már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz."
2010. április 23., péntek
Jónás imája
Szeretném leszögezni, hogy soha de soha nem írtam blogot! Az ezt követő bejegyzések ezt remekül fogják is tükrözni... De ha már egyszer írok, akkor a kezdő bejegyzésnek csakis valami időszerűt célszerű választanom... (:Vagyis olyat amit most veszünk ott, ahol köteleztek a blogírásra...:)
Jónás imája...
Mikor elolvastam ezt a címet, felkészültem egy imára, amit mondjuk Jónás mond, telve haraggal. Esetleg megbocsájtást kér, mert haragszik Ninivére. Hát nem!
Nos ezért nem járok lottózni:D Bár Babits stílusát nem kifejezetten szeretem, ezt egy olyan versnek tartom, amit egy kicsit közelebb érzek magamhoz. Nem tudom, hogy ki, hogyan viszonyul úgy álltalában a versekhez, de vannak olyan versek amik első hallásra/olvasásra megérintik az embert. Ez egy ilyen vers. Van benne valami mély titok, amit talán csak akkor érthetünk meg igazán ha átéltük mindazt amit Babits és tudunk az ő fejével gondolkodni, a szemével látni, a fülével hallani...
A másik dolog, ami miatt egy kicsit jobban tetszik a vers az az, hogy azonosulni tudok vele. Az életnek mindig vannak váratlan fordulatai, akár egy filmben. Van, hogy
kívülről szemléljük, az eseményeket, és már nem érdekel minket, hogy mi történik körülöttünk.
kívülről szemléljük, az eseményeket, és már nem érdekel minket, hogy mi történik körülöttünk.
"vagy én lettem, mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan..."
Azt hiszem ez a legszebb sora a versnek. Legalábbis nekem ez tetszik a legjobban...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)